Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 17-es doboz
KO* . 'ja. Petőfi miit pápai álak „Fizikus diák voltam Pápán, mikor először megláttam az utczán, kopott fekete gallérköpönyegben, gyűrödött kalapban, mezítelen nyakkal“ így vezeti be Jókai Mór emlékbeszédét, melyet 1882. október 15-én Petőfi emlékszobrának leleplezése alkalmával tartott. Negyven év múlt el e találkozás óta azon ideig, míg az egykori kopott, lenézett nyomorgó diák óriássá nőtt és dicsfénytől körtllsugárzott alakját oda áliítá a nemzeti kegyelet a halhatatlanság piedestáljára. Talán nem lesz érdektelen, ha a nagy költőnek pápai diákkorából néhány adatot fölemlítek. Ez adatok írói pályájának kezdetére vetnek némi fényt azon időből, mikor az ifjúsági „Önképző kör-“ben verseket írt és azokat elszavalta. Ez egyszerű közleménynek, ha nem lesz is egyéb hatása, legalább emlékezetünk visszaszáll ő hozzá, kinek érczbe öntött alakja úgy áll ott, mintha lángleikének melegétől gyujtószikrát kapna, s ajkán megcsendülnének a „Talpra magyar“ lelkesítő hangjai. Jól esik lelkűnknek nála időzni, róla beszélni. Mi magunk is nagyobbnak érezzük magunkat, ha a nagyokról, mint ismerőseinkről szólhatunk. Ismerősöm nem, de kollégám volt. 0 is pápai diák volt, én is. Ő is szavalt jó és bírált rossz verseket, mint az ottani ifjúsági önképző kör választmányi tagja, én is. Csakhogy rövid harmincz esztendő választotta el szereplésünket . . . Ma is kellemesen emlékszem vissza erre a szerény körre. A többi diáknál egy fejjel nagyobbnak éreztük magunkat mi, akik tagjai voltunk. Telve fellengős vágyakkal, poétái aspirátiókkal írtunk komoly képű értekezéseket, gyártottuk a zöldebbnél zöldebb verseket „Hozzá“, és tekertük ki a nyakát az aesthetikának olykor-olykor szenvedélyessé vált birálatokban. Ámde büszkeségünk nem ebben rejlett. Nagy elődeink, egykori kollegáinkra való emlékezés tett bennünket elhízottá. Petőfi és Jókai világra szóló dicsőségének fénye j visszasugárzott arra a kis körre is. E kör méltatta legelsőbben irodalmi működésünket. Dicsőségük magaslatához az volt az első lépcső. A mi nevünk is ott kérkedett az ő neveik társaságában a jobb versek Elyzeuma, a társulati „Érdemkönyv11 lapjain. Mint a láthatár kezdetén: összefolyt a föld az éggel . . . Áhítattal csüngtünk példáikon és tiszteletteljes kegyelettel őriztük meg szereplésük, működésük emlékeit. Törtéut egyszer, hogy a „közbizalom szava“ engem emelt a kör alelnök-főjegyzői állására. Az elnök mindig tanár volt. Mint a község ládája a bíróhoz, úgy került hozzám az önképző kör „ládája“ is. Ez volt levéltár, melyben a jegyzőkönyvek, érdemkönyvek és bírálati jelentések sárgult levelei az enyészettől megőriztettek. Talán nem lesz érdektelen, ha azok nyomán elmondok egyet mást hazánk láng- lelkű költőjének pápai életéből ? Már mint obsitos katona, belekóstolva időközben egy kissé a vándorszínészet keserű kenyerébe is, hosszú barangolás után 1841. évi novemberhó első napjaiban tekintett be Pápára azzal a komoly elhatározással, hogy ott fogja frequentálni dili- genter az iskolát. A nem rég elhunyt derék Tarczy tanár — a képzőtársaság akkori elnöke — vette hathatós pártfogása alá, minek következtében anyagi helyzete türhetővé lett, úgy, hogy az 1841/42-iki tanévet, — min den szülői segély nélkül — itt tölthette, mint „első éves diák“ (VII. osztálybeli). Esetleg-e, vagy tán Petries eszközlése folytán, ki ekkor szintén itt tanult, Petőfi ő vele és Jókay Móriczczal került egy szállásra, mely együttlétröl Jókay is megemlékezik. *) Itt szövődött közte és Jókay között ama szoros baráti kötelék, melyet később Petőfi heveskedése szakított szét. A három jó barát közül mindegyikuek megvolta maga kedvencz foglalkozása: Jókay, a most már világhírű író, festészettel foglalkozott; Orlay — a híressé vált festő — verseket, novellákat írt; s Petőfi, a világirodalom leggeniálisabb költőinek egyike, örökösen szavalt eszményéhez, a színpadhoz híven. Mindhárman munkás tagjai voltak az „Önképzőkörének, melynek jegyzőkönyve lapjain Petőfi — akkor még Petrovics — neve, az 1841/42-iki tanévben tartott meg *) Tarka élet. Irta Jókay 51. ,,Egy magyar költő életéből.“ I . / j8$ nyitó gyűlés leírásában (nov. 7.) fordul elő első ízben; ugyanis három munkát adott be önkénytesen bírálatra: „Tűnődés“, ..Zsarnok“ és „Eskü" cziműeket, melyekre nézve a jegyzőkönyvbe vezetett megjegyzéseket úgy hiszem nem lesz érdektelen közölni, annyival is inkább, mert e megjegyzésekből e két utóbbi, elveszett ifjúkori művének tartalmi vázlatát is megismerjük. Az ide vonatkozó jegyzőkönyvi rész így hangzik: „Petrovics Sándor, „Tűnődés“, „Zsarnok“ és „Eskü“ czimű munkáit bírálta D—n F—c.“ „Az elsőben költői nyelv, lyrai érzelem található, melyért érdemkönyvre méltónak Ítéltetett,; a „Zsarnok“ czimű s egy kényár gaz érzelmeit festő költeménynek, mint drámai magán beszédnek, dramati- zálásárautasíttatolta szerző. Az „Eskü“-ben egy Bachus tisztelője hajthatlan hűségű bajnokává esküszi magát a csapoknak, mely mű kivált kerekdedsége által figyelemre méltó: de mindemellett is csak az egyik részen elömlő póriasság letisztázása mellett Ítéltetett érdemkönyvre méltónak !“ Ehhez azon kevés megjegyzésem van, hogy a „Tűnődés“ csakugyan be van írva az érdemkönyvbe, mint első műve az oda írottak közül. (Meg is jelent Gyulai P. Pét. vegyes művei III. k.), a másik kettő pedig — sajnos! — több más, csak névleg ismert munkája sorsára jutott, elveszett. Adott még be ezenkívül három műfordítást németből, melyek szintén érdemkönyvbe írattak és már nyilvánosságra is ll Ud I VVAA t
