Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 17-es doboz
Te tépted le róla a kölcsön-czafrangot, Vérünkből fakadóit igaz magyar hangod. Könyved, mit örökül hagytál a hasára, Szabadság, szerelem örök bibliája. Elmondjam, ki voltál? Az, u kinek lelke A gyáva félelmet soha sem ismerte, S bármi veszély zajlott, bármi kegy hajnallott, Ember hatalmának soha meg nem hajlott; Ki bátran szembeszállt szóval és kardjával Irigységgel, gőggel, ellenség hadával, De mikor szeretet szólt hozzá szelíden, Áldozni sietett szeretettél híven. Elmondjam, ki voltál ? — Van-e, ki nem ismer ?— De van-e, a ki ma még követni is mer? A ki lángszéttemcd hívó szózatára A szolgaság ellen álljon ki csatára?. . • Mióta letűntél, elsuhant félszázad, Elmúltak a hősök, meggyűlt az alázat ... Van-e hely, hol lelked szárnyait kibontsa, A csúszó-mászokra villámait ontsa? Talán ott, hol büszke kőoszlopod áll ma, Hol véreddel folyt szét lelked fényes álma? . . . Kardodat tartja fenn Turul madár csőre, De nem tud repülni, nem csap le a földre. A hősök is oti lenn mind elpihenénék, Nincs többé csodája karjuk erejének, Holt merev vázuknak porladozik csontja , . . Hull reá, hulldogál a fa őszi lombja. Minek is a kard már? A nagy harcmak vége, Béke szállt hazánkra, óh ele milyen béke! Ködös a szemhatár, a nagyok elhalnak, Önérdek hajija a törpe társadalmat. Pusztul a becsület, elsorvad a jellem, S tőrt emel a gyáva önön maga éllen — Majom-utánzás a hajlongóknak gondja ... Hulldogál, Imlldogál a fa őszi lombja. Ez gyümölcse hát a marlir-szenvedésnek? Óh mi vet gátat e szörnyű siilyedésnek? Mely daczolni tudott századok vészével, A fledőit szobrot* im a posvány nyélé él!
