Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 17-es doboz

Emlékezés Petőfire,

Irta: Csengey Gusztáv.

Búcsúzik az ősz már hulló falevéllel — Friss tavasz illata honnan árad széjjel? Koszorúd árasztja: a te szép emléked, Falevélhulláskor örök dicsőséged. Szétnézek mélán a hervadt őszi tájon, Lelked titokzatos nagy ihletét várom, Hogy üdvözöljelek égő fájdalommal, Rebegő ajkamon tán végső dalommal

• 9

S ha az lesz — jól van igy: tőled jött a kezdet, Te ihletted lelkemhogy dalolni kezdett,

Te aranyoztad meg boldog ifjúságom Te vittél végig szép Tündérországon,

S vissza-visszahoztál e vérázott rögre —

Szeretni, hű lenni e földhöz örökre Tetöled tanultam . . . S hányó napom árnya

Hadd legyen szellemed rám bondó szárnya.

... ’ > \ j

Megyék én örömest, hogyha itt a vég már, óh mutasd még egyszer, mire lelkem még vár! — Mire várok — mire? elmondtad te szebben,

Sold se dalolt arról költő melegebben . . .

Bogy élérd követted, s mindig ment tovább az — Óh te még nem tudtad, hogy csak délibáb az,

A váró próféták szivetnésztő vágya:

Szabadság — a boldog Messiás-országa!

‘ M

Szabadság — áh bűvös népringató álom,

Megváltó csillagát én hiába várom . . .

Te boldog, legalább nagy harczát megérted,

Te érte küzdöttél, érte folyt ki véred.

Betelt, a hogy róla szólt próféta-ajkad:

Száguldó paripák rohantak át rajtad,

De nem a kivívott boldog diadalra:

Sírod az elbukott szabadságnak halma.

Elmondjam, ki voltál? Ki fényben sugárzol, Bölcsőd a homályban csak egy szegény jászol S lettél a legnagyobb, te lettél mesterünk,

Bemed a megváltót nyerte költészetünk •