Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 17-es doboz
225 megvalósulását érte meg itt, Bem oldalán. Harc, vész, diadal, dicsőség, babér . . . Lelke mámorban fürdik és szent ámulattal néz a kis szürke férfiúra, a ki éppen olyan nagy embernek, mint hadvezérnek. A makacs, hajthatatlan lélek megszelídülve simul Bem alakjához és oly szeretettel néz rá, mint fiú az atyjára, oly imádattal, mint a hivő Istenre. Meghódolt e nagy jellem előtt, melynek sem közéleti, sem magántetteiben, sem nyilvános, sem benső viszonyaiban gyöngeséget, foltot nem látott. Soha embert nem dicsőített Petőfi verseiben, kivéve Bemet, kivel szemben elhajított minden demokratikus álszemérmet és valósággal istenítette. A viszony e két ember közt valóban apa és fiú viszonyához hasonlított. Bem megbecsülte a kincset, melyet a sors feléje vetett. Az apa gyöngédségével bánt az érzékeny lelkű költővel és varázslathoz hasonlító hadi tettei, a folytonos harci zaj közt is talált rá időt s módot, hogy figyelmét s gondját éreztesse vele. Mint katona, mint honvéd, Petőfi bátor, vitéz és halált megvető volt. Gyorsan alkalma nyílt megszívlelni a puskapor-szagot, mert öt nappal megérkezése után, január 30-án volt a szelindeki csata és a magyarok Istene megadta a költőnek, hogy tiizkeresztelője diadallal végződjék. Az ellenség kénytelen volt Szeben felé visszavonulni, hogy aztán Vízaknánál, a hol Bem a magyarországi segélyhadat megvárni akarta, nagyobb erővel újra megmérkőzzék Bemmel. Számos szemtanú bizonyítja, hogy a költő e csatában, mely különben a mieink vereségével végződött, példás vitézséggel «harcolt. Bemnek, a ki a csata előtt meghagyta neki, hogy a tüzvonalon kívül maradjon, azt felelte, hogy egyelőre megígéri, de nem tudja, mit tesz, ha az ágyuk dörgését meghallja. Nem is engedelmeskedett. 15 láreák. IV. kötet.
