Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 17-es doboz
szolja el, aki barátja vélt, vagy képzelt sérelmét azonnal magáévá teszi. Az ellenségeskedés azonban főként Szécsi Mái’a miatt tör ki. Petőfi elhitette magával, hogy Tompa az ő Szécsi Máriája ellen írta meg a magáét. Tompát nagyon bántja az igazságtalan vád s a szakadék még mélyebb lesz köztük. Feltehetjük-e Petőfiről, aki különben is maga volt a megtestesült egyenesség és őszinteség, hogy valami alacsony irigykedés vezette volna lelkét? Az övét. aki Aranyt Toldi megjelenése után oly forró szavakkal üdvözölte?! Nem. Petőfi ebben a dologban igazságtalanul járt el, de jóhiszeműségét nem lehet kétségbe vonni. Az erőszakkal összekapcsolt két lélek szakadt, rohant el egymástól, s az okok oly kicsinyeknek látszanak, hogy szinte érthetetlenek volnának, ha nem ismernők a két költő egyéniségét. Tompa nem akarja magát lekötni Jókai lapja számára, s Petőfi ezért luteránusnak nevezi s úgy beszél, mintha valami szörnyű nagy csalódás érte volna. Keserű hangon ír erről a dologról Aranynak. Arany most már megelégelte az ellenségeskedést és minden áron ki akarja őket békiteni, de közben a távoli menydörgés hangja már ideérkezett közeliinkbe . . . Eget, földet rázó csattanás hangzik, fényes, vakitó villám csap le a földre: kitört a forradalom ! . . Petőfit sodorja magával a vész, a vihar. S ott a vészben, a viharban, a menydörgésben tűnik el szemünk elől örökre ... A nagy égiháboru után rideg sötétség borul a megkínzott ország egére. Ebbe a kegyetlen sötétségbe lassan-lassan fényt kezdenek hozni Tompa versei. Keserű lélekkel, összetört szívvel énekel, a keserű, vérző szívből csepegő sorok galvanizálják a halálos agóniában fekvő nemzetet. Fájdalma — enyhülés, kétségbeesése, — vigasztalás a halálra Ítélt nemzetnek. De mentül több fényt árasztott a sötét éjszakába, annál inkább elborult a költő lelke. Pazar kézzel szórta szét kincseit, s koldusán, kifosztva, betegen, mint új Simeon várta azt a nagy napot. Utolsó éveiben még fölragyog előtte Petőfi képe és szíve sajog, hogy haragban vált el a költőtől. Látja maga előtt, mint Illés prófétát, tüzes szekerén az égbe felszállni. S ki tudja, nem. gondol-e arra, hogy a sors mennyivel szebb véget rendelt