Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 17-es doboz

téve Pestre, innen Pápára, más bizonyára a kétségbeesés panaszaival fordult volna barátaihoz, vádolva sorsot, embert, életet; de ő Barátaimhoz költeményében egész kedvességével és kiapadhatatlan naiv humorával fordul hozzájok, hogy betoppanásával ugy-e meglepte őket? De hát vele a sors furcsa táncot jár, köz tök folyton tart a háború; sorsa majd lenyomja őt, majd, mint a pelyhet, a végtelenbe fújja; ám azért nem csügged, sziláján szembeszáll vele s tán ha látja, hogy öt cstig- gedés nem éri, egykor annál bőkezűbben nyújtja majd a bért.

Ebből következik, hogy Petőfi a legnagyobb nyomorában sem zárkózott el az élet kínálkozó örömeitől; sőt mindig kész volt lantját fölhangolni, hogy megánekelje az élet kisebb adományait is; mert — mint mondja — kellemes az, noha sok sebet ejt, és rengetegekbe nem egy uta téved«. Ennélfogva mindig kívánatos a tavasz éke« neki s ha megnyugszik is előre annyiszor sejtett kora halálán, mindig sajnálja, a mit itt kell hagyni; de ha fordul a kocka, »s a szerencse kis szeszélye vig ajakkal« köszönt szivére, már alig bir magával, írja pedig ezeket 1843. nyarán Pesten, midőn nyomora közben pár regény fordítása révén némi szerény kényelemhez jutott. (Szemrehányás).

Csakis Petőfi lélekalkatának e szerencsés összetétele értetheti meg, hogy az 1838—1844 közepéig terjedő nyomorának rajzát távolról sem kapjuk j költeményeiben oly arányban, mint a mekkorának életad ataiból ismerjük őket; sőt csakis éppen ezek tárják fel e szenvedések sorát. Katonaságának egész nyomora, szülészeti kóborlásai és nélkülözései, iskolai életének küzdelmei, debreceni keserves tele, útja Pestre s mindezek alatt átélt rendkívüli szenvedései egész kiterjedésökben csak kor-(