Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 17-es doboz

És lta puszta nekem üdvben E világ, mért a kebel Megteremtve, hogy lakóul Örömet fogadjon el ?

Vagy ha, van szív, mely a kéjben Föllobogva érzene,

Mért reám e jégtekintet Boldogságok istene? (Halálvágy.)

Tehát, mint mondja maga is, ke- délyéletének, érző lelkének alapvonása, hogy nemcsak a bánat, lemondás, kétségbeesés hangolta dalra, sőt a kétségbeesésnek a legnagyobb nyomorában sem engedett; nemcsak a fájdalomnak tartotta nyitva kebelét, mint a legtöbb költő; hanem épen úgy, sőt inkább az örömnek és boldogságnak is.

Ettől természetes érzelmi következetesség vezette szenvedései közben arra a hitre, hogy az ő sorsa is elébb- utőbb jobbra tőreiül. Mint élete mutatja |S maga is Írja, 1838-től 1844 közepéig, az ifjúság legragyogóbb és befolyások iránt legfogékonyabb idejében volt, istentől és embertől elhagyott földönfutó. A legtöbb ifjúnak életét ily szenvedések, ily keserves tapasztalatok örökre megmérgezik. Az élet nekik csak temető vagy lelket megölő szenvedések völgye. De Petőfi, ha olykor meglepi is a halálvágy, sohasem várta fásult kebellel az örömet, sohasem apadt ki sóvárgása a boldogság iránt, sohasem hagyta el erős hite, hogy egykor boldog lesz. Ezért Írja ugyancsak Kecskeméten e jellemző sorokat 1843. elején:

Nem építek sors kegyére,

Tűrök, mit fejemre mére,

Jót, rosszat;

Mit ma ád, elvészi holnap;

Majd megadja, a mit elkap — Jellemképe változat.

Ugyanekkor április havában egy nélkülözésekben gazdag vándorutat