Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 17-es doboz
Petőfi életbülcselefe. Irta: ferenczí Zoltán egyetemi tanár. A költő életbölcselete egy látszólag egészen egyszerű meggyőződésből állt, t. i. hogy az élet nem csupa szenvedések és csapások sorozata, sőt a rosszra okvetetlenül jónak kell következnie, tehát senki sem halhat meg, mielőtt boldog nem volt; mert ez ellenkezik a világrendet kormányzó isteni bölcsességgel. E szerint maga az emberi kebel is nemcsak mohón vágyik a boldogságra, hanem ezt azonnal kész is befogadni a legnagyobb bánat után is, mint 1842-ben Írja magáról: »keblem éjén kéj koránya támad kíncsaták után.' (Ideál.) Itt legelőször fejezi ki ezt az érzést, még némileg keresett nyelven, az akkori Schilleri hatások alatt. Mint látható, lényegében nem más ez, mint az az ismert igazság, melyet a latin igy fejez ki: post nubila Phoebus^ s melynek tréfásabb-komolyabb alakban minden nyelvben több köz- mondásszerü alakja van. Azonban Petőfinél nem egyszerű szójárás ez, akkor nem is volna különös értelme; hanem gondolkozásának és hitbeli meggyőződésének egyik alaptétele. Ezért mint minden oly eszmének, mely erős meggyőződése s ez által költészete valamely irányát fejezte ki, ennek is már ifjúkorától végig kisérhetjük költészetében különböző alakban való feltűnését. Ezzel kapcsolatos az, hogy szelleme ép oly alkalmas lévén az öröm iránti fogékonyságra, mint a bánat érzésére, a szenvedés képességére, nemcsak ki tudta az örömet fejezni, hanem sóvárgott, is utána. A mint mondja kecskeméti szinészkedése idejéből:
