Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 16-os doboz
Vörösmarty felel. — A szoborlel-plezés után. — Tisztes szegénység köntösében éltem, Nagyúri fénytől káprázott szemem, Magyar nyelv kincse minden ékességem Most itt ülök, márvány díszébe’, fenn ! A toll szegény, de lelkes katonája Harcolta ki e szobrot egyedül S most kőben él tovább szivem imája: Hazádnak rendületlenül! Köszöntelek, te ünneplő magyar nép ügy látom én, bogy álmom most való: Az ünnep itt van és a gyász csak emlék, Szabad az érzés és szabad a szó. Magyar urak, kiké hatalom, ország, Akik közé ma lelkes nép vegyül, Dalolják és daloltatják a zsoltárt : Hazádnak rendületlenül! De én azt is daloltam Szózatomban, Hogy ez a föld, mely ápol s eltakar, Hogy itt kell élned s halnod, e honban, Hogy egy legyen e földön a magyar ! S hallom, hogy a jobbágy, kiért Kossuthnak S Petőfinek nagy lelke úgy hevült, Sírva dalolja, indulván nagy útnak: Hazádnak rendületlenül ! Magyar urak én ismerem e népet, Szülötte és költője is vagyok, Én láttam őt, mikor harcolva vérzett S testvér gyanánt vezették a nagyok ! Ha a magyarnak szűk lesz ez az ország S a népe elmegy, amely türve-tür, Mit ér e kőbe vésett, büszke zsoltár : / Hazádnak rendületlenül ? Magyar urak, szeressétek e népet, S ne csak emléket adjatok neki, Szép a szobor, a sujtásos beszédek, De szomorú : nyomorban tengeni. Mi lesz, ha e nép vándorolni fog még S ti itt maradtok szépen, egyedül, S csak e kövek zengik, élő szoborként : Hazádnak rendületlenül!
