Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 14-es doboz

SZÜNÓRA

5

Mint érczkoporsó, a havas bérez All, mint egy nagy ravatalon. Lépcsője is. min fölhághass, kész: Halom után halom, halom,

Fölebb, fölebb az út kanyargva, Végpontja mig a ködbe /oly Távol dühöng a vész viharja,

Ott lenn verőfény és mosoly.

Szorul a völgy s szorosb lesz egyre Csert, bükköt, fény vek váltanak. Lenn kanyarog a Tisza medre,

S fölöttünk tisztán áll a nap.

Dűlő fa reccsen rengetegben ; Visszhangja dörrenésitől A büszke sas ijedve rebben És száll a kéklő égbe föl.

Fenn kék ég — de a fenyves árnyban Nem hat be fénye, melege.

Mohos forrásnál, félhomályba’,

Ül s álmodik az agg Rege.

A pap fiúról — rémes álom,

Föl föl riad rá, úgy remeg'.

Hogy züllött el — j egy szikla szálon Szeretőjét hogy ölte meg.

Felhő borong a Pop-Ivánon Ereszkedik le sürü köd.

A havason hó pelyhe szállong,

S ösvényt, forrást, regét beföd.

Szász Károly.

%

l\z öreg jáger meghalt.

Erdészvölgy, 1902. jul. 29.

Erdészvölgynek halottja van. Az öreg jáger mindörökre lezárta szemeit. Mikor a Tiszán átkeltem, az erdő-őr oda mutatott egy túloldali házikóra:

— Ott alszik az öreg!

A vadászházat napfény ragyogta be. A körülötte pompázó erdő fáit puha, meleg szél suhogtatta, a Tisza

(méla bugással zsongott valamely búcsúztatót, a madarak énekében volt valami a zokogásból.

Halott itt, e tündöklő, ifjúságtól, erőtől duzzadó természetben! Szokatlan, nagy ellentétül állt előttem a verőfényben reszkető vadon s az a csöndes házikó, melynek egyik szobájában az öreg jáger volt kiterítve.

Én kirándulni, szórakozni, mulatni jöttem ide s ime, a halál fogad. Tekintetem végigült az erdővel borított hegyeken, a lengő, napsugaras lombokon, a völgyből előtörő patak vizén, az üde gyepszőnyegen s nem tudok örülni. Mel- lettem megzörren a bokrok ága, lábam alatt az avar:

— Meghalt az öreg jáger!

A vadászház már rég mögöttem I van, mégis mintha látnám. A lom- j bokon átszürődő napfény hasonlít í a ravatal mellett égő gyertyák lángjához, a pataknak valami sajátságos zaja, szomorú siráma van, mintha gyermekek sírását hallanám.

Egyszerre, hirtelen elborul az ! erdő s elhallgat minden. Nagy csend. Nem mozdul egy levél sem.

Ez az erdő megilletődése, a fák gyásza. Mélységes, szótalau, benső.

Jó ember volt az öreg. Egy pillanatra mintha megsejtené ez a nagy, erős természet, hogy egy vele együtt érző, meleg szivet veszített el. Titokzatos, nehéz sóhajok hang zanak az árnyban, vagy csak úg} képzelem. Bánatos|és szomorú minden. Lelkem befátyolozza a verőfényt s el nem sirt könyek reszketnek a szememben.

Tavaly még láttam az öreget, többé nem fogom látni soha.

Lombzugás, ringasd csöndessé álmait, Tisza vize, búgd körül méla dallamokkal éjszakáját, vad ligetek virágai illatozzatok föl a sirja porából, egyszerű emléke maradj meg áldottan a jók szivében!

Endrődi Sándor