Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 13-as doboz

terjesztette a jó kedvet, két banda czigány nagy igyekezettel rontotta a levegőt, s minduntalan 4—500 torok kiáltotta: éljen Nagy Károly!

— Ki az a Nagy Károly ? — kérdezem egy szelidképü fiatal embertől.

— Hát nem tudják ? A papunk fia, követ- jelölttink. S akkora éljent kiáltott, hogy majd elnyelt bennünket.

— Melyik az a Nagy Károly? kérdeztem újra.

— Már nincs itt. Ma délután elutazott. Újra éljent kiáltott.

— Komám, — mondom én Patakinak — ezt mi nem tűrhetjük. Neked erős hangod van, mert mikor a gimnázium udvarán kukorékolsz, áthallik a Bakér túlsó partjára, kiálts tehát : Éljen Petőfi Sándor!

— Azt nem teszem, mert megvernek.

— No, hát majd kiáltok én. Jer.

S ezzel eg^ finbmcJrtratégiai mozdulattal egy magas, szép ház utczai kisajtójához vonulva, hol már sem ember, sem világosság nem volt, vagy csak gyéren volt, teljes erőmből elkiáltottam :

— Éljen Petőfi Sándor! (Egy tizenhatodik évében járó suhancznak már jó erős hangja van.)

E pillanatban kinyílik a kisajtó, s egy herkules-ember ránk dörög :

— Beste lélek, kik vagytok ?

Nagy Sámuel szabadszállási pap már ekkor nem lakott a paróehián, hanem a saját szép házában. S ez a ház, ahol kiáltottam, éppen az ő háza volt. De azt mi nem tudtuk, sem azt nem láthattuk, hogy ő maga a kisajtón belől hallgatja a fiát éltető tömeg lármáját. Nagy Sámuel ölmagas, robusztus ember volt, egy kezével mind a kettőnket a csizmaszárához verhetett volna, amint tehát ránk dördült, úgy elszaladtunk, mint az egér a kandúr elől.

Én felfelé futottam, mert arra az utcza üres volt, s már jó messzire jutottam, midőn észreveszem, hogy Pataki nincs sehol.