Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 13-as doboz

volt, a kapuhoz szaladt és azt csukta be. A nehéz vasas tölgyfakapu két szárnya, melyekről oroszlánfejek néznek az utczára, karikával a szájukban, ágyulövéshez hasonló dörejjel csapódott be.

Volt a segédek közt egy Hoff István nevű óriás. A legszebb és legerősebb fiatalembernek tartották a városban. A hóna alatt egy-egy bál rizszsel végigsétálni az udvaron, vagy korcsolyán egyedül leereszteni a szekérről egy tizenkét mázsás hordó czukrot, napirenden volt nála.

Eddig lenn állt a lépcsőnél, onnan hallgatta a szóváltást. A lármaharang megszólalására egyszerre fent termett a folyosón s arezából kikelve, homlokáig elvörösödve, puszta kézzel odaállt a tisztek elé.

— Ki mer itt gorombáskodni az én gazdámmal ? — ordított s mint a tigris akarta rájuk vetni magát.

Alant már fekete volt az udvar az ösz- szeszaladt emberektől, kik zsibongva és szitkozódva vártak erre az első jelre s mikor a Hoff szavait hallották, rohantak felfelé a lépcsőkön.

A káplárok a folyosó hátulsó részébe szaladtak, a két tiszt kardot rántott. Hoff í menthetetlenül veszve van, ha közelükbe ér, de aztán ott hullanak el a tisztek is.

Am Hoffot az utolsó pillanatban feltartóztatta egy kéz.

A Rickl József keze volt. A vészjelre visszafordította valaki a kulcsot s fogsága véget ért. Most aztán félretaszitotta Hoífot s odaállt a tisztek kardja hegyéhez. Elegáns világfihoz illő nyugalommal mérte őket végig.

— Engem keresnek az urak ? szolgálhatok valamivel?

— Őn megfenyegetett minket az ostorával .. .

— S az önök lovagiassága más megoldást nem tudott, mint rátörni az anyámra, a nővéreimre és halálra rémíteni őket ? Lássuk most mire mennek én velem ? Itt vagyok.

És összefonta a karját.

Csakhogy eközben a folyosó megtelt feldühödt emberekkel, kik fenyegetőleg emelgették fegyvereiket s a két katonatiszt megértette, hogy életük most épen annak az