Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 11-es doboz
Es mig Petőfi tűzzel szavalt, Puzdor arca ragyogott az örömtől és lelkesedéstől. Do éjjeli zenére scha sem tudtuk Petőfit elcsalni. Azt mondta: Kom bolondultam meg, hogy a tele hold kinevessen . . . Pápán sokszor kijártunk a Gróf-rétre, mely az Esterházyak nagy parkja, a hol a diákság játszott, szórakozott. A közeli úgynevezett Svájcországban még a tehenészet volt s játék után itt ettük a jó friss vajat, tejet, sajtot. De egyik kirándulásunk, soha sem feledtem el, érdekelheti a közönséget is, mert Petőfi nagy jellemét és sorsiildözto életének egy élénk képét világítja meg. Volt Pápa közelében egy porcellángyár, a hol szép és jó edényt, csészét, kancsót, emléktárgyat és más efélét készítettek. Számos teremben a munkások dolgoztak nagy szorgalommal és ügyességgel. Rajzoltak, festették, három-négy teremben pedig raktáron az emléktárgyak, a kész asztali díszletek, gyertyatartók, szobrocskák. Valóságos múzeumi volt. Egyik délután, felhős, szeles időben ide sétáltunk ki Petőfi Sándor, Puzdor Gyula, Csérna Ká- roly (utóbb Somogyon, Bálványoson lelkész) és én. A vihar nagyon elővett bennünket s Petőfi gyenge, kopott ruhában volt. De ő úgy állta a zord időt, mint a vas; olajbarna arcán sok vihar megtörött már akkor is. Midőn megnéztük a tűzben égő kemencét, a munkásokat, a sok becses gyúrt, tárgyat; bementünk a raktárba és órákig nézegettük a szebbnél-szebb készletet, emléket, műtárgyat. Egyik teremben levett Puzdor Gyula az állványról egy jókora szobrot — gondolom Schillert ábrázolta — s a nélkül, hogy az árát kérdezte volna, oda nyújtotta Petőfinek, hogy fogadja el szeretető jeléül. A szegény diák nagyon meg yolt lepve; de nem fogadta el. — Köszönöm, Gyula — mondta — e becses tárgyat, de hadd maradjon itt, nekem elég, hogy. fölajánlottad. Puzdor nagyot nézett, s mintha szomorú fátyol vonult volna arcára. Némán hallgatott. _ A különködő ifjú meg volt hatva és szinte eh komorodott. Majd egykét perc múlva igy szólt a barátjához : — Tudod! Ha viszonzásul tőlem is elfogadsz egy emléktárgyat, mely buidosásom ércemlóke, akkor, hálásan veszem jó szived megnyilatkozását. — En nagyon örülök minden tárgynak, a mely. kezedben megfordult és nevedhez fűződik. Megölelték egymást s az értékes szobor Petőfié lett. Másnap magával vitte Petőfi Puzdort a szállására, ott elővesz a fiókjából egy kis papirskatulyát, mondván: — Nézd-barátom — s fölnyitotta a skatulyát — ezek az ón bujdosásom, szenvedésem ércbe öntött emlékei. Ha szereted a nevemet, emlékezz meg rá, mikor te boldog, cn pedig mindig boldogtalan leszek . . .
