Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 11-es doboz

.., .MU.Kuaii jctoroite nevét s a függetlenségi, képviselők bírálták legélesebben Polónyi ■ viselkedését. A Házban megjelentemlékek (1861) című miive előszavában: .(Költők és művészek — mondja —• ne álmodjatok, Istenért! dicsőséget- és Kaliforniát külföldön. Igaz, hogy van pénz, virág, hir, zaj, tömjén, minden, mi' szédít, külföldön, de hon van a tisztes nyomor, minek fején — koszorú mosolyog.“

Hiadornak, a ki az életet reálisan soha sem fogta föl, úgy tetszett, hogy ez a koszorú rá is mosolyog. Többféle uton-módon is kereste, hogy megtalálva, homlokára illeszsze, de elérnie soha sem sikerült. Mint a kulai kerület- képviselője részt vett a 60—61-iki országgyűlésen, melynek jegyzője volt, majd a kiegyezést előkészítő és követő országgyűléseken 1871-ig. Pedig hiába volt minden törekvése. Erre a pályára sem készültsége, sem tehetsége, sem vérmérséklete nehi predesztinálták. Balközépi elveket vallott s néhány, rapszódikus beszédet mondott, melyekben az általános eszmék és elvek bajnokának § egyáltalán nem a részletek emberének bizonyult. Szónoki modorán a 40-os évek pátosza ömlött el: úgy beszélt, mintha lirai költeményt szavalt volna. Hiadorra a politikában kevés a dicsőség és nem sokáig ragyogott.

Ugyanez idő alatt nagyobb költői munkásságot fejtett ki. Dolgozott a mások lapjába, majd a magáéban, melyet Közvéleménynek nevezett, közölte lirai darabjait, politikai cikkeit, elbeszéléseit, párisi s úti emlékeit, novellát, színmüvet vegyesen. Csinos lirai költeményeit elismeréssel fogadta a közönség, de köteteiben, melyeket. kisebb-nagyobb időközökben 1863.- után bocsátott közre, válogatás nélkül adván mindent, több gáncsot, mint elismerést aratott. Drámai müvei közt történeti szerephez jutott a Korvin János bukását tárgyaló Tör vény leien

az a reakeionárius szellem, a mely Polónyi mostani igazságügyminiszteri beszédéből szólt s a melyet másnak, mint az alacsonyabb ösztönökre

vér, melyet még 48 előtt benyújtott a Nemzeti »Színházhoz, de nem fogadták el. Hiador ennek kapcsán »Szigligetit azzal vádolta, hogy egyik darabját belőle plagizálta. A polémia, mikor Hiador a darabot közrebocsátotta, eldőlt és a közvélemény a vád fölött, melyet igaztalannak talált, napirendre tért. Színmüveinek kudarcai nagyon bántották, de az, hogy a kudarc okát nem önmagában és darabjaiban kereste, hanem másokban, nyilvánvalóvá teszi, hogy sem tehetségét nem ismerte föl, sem korát nem értette meg. Számos darabot irt, melyeknek kevés költői becsük és semmi színpadi értékük nem volt. ő akkor, mikor drámánkra az újabb francia irodalom kezdett, hatni, még mindig Kisfaludy Károly és Vörösmarty modorában dolgozott, csakhogy múlok sokkal kisebb tehetséggel. Főcélul az erkölcsi hatást tekintette. A drámairás terén a kortól éppen úgy elmaradt, mint lírájában. A drámai költő koszorúja sem mosolygott tehát rá, esak »Szabadkán méltányolták, a hol egy-egy darabja a nyolcvanas évekig minden szezonban színre került,

A tudomány terén még szerencsétlenebbül járt; Ö, a ki tudós nem volt s a ki költői álmai közt a rendszeres gondolkodást kívánó tudományos hajlamokat' soha sem fejlesztette magában, tudományos munka készítésére vállalkozott s két kötetben megírta a Magyar irodalom itörténetét..Itt azonban a legkiválóbb és a legkeményebb magyar índósba ütközött Ixile, Gyylai Pálba, a ki Hiador munkáját a szó teljes érielmében megsemui isitette,

. Szegény Hiadort, a nagyratörő és merészen röpülő költőt mennyi csalódás, mennyi fájdalmas csapás, kudarc érte idehaza, a kemény

olyan kedvező Polcnyira, mert Kossuth Ferenc a legnagyobb energiával exponálta magát Pólóimért.

honi rögön, rövid évtized alatt! Itthon, a hol koszorúról, hírről,• elismerésről, költői dicsőségről álmodott.

És ettől fogva rneghasonlotfc ember volt, •Elégedetlen a világgal, elégedetlen önmagával! A való élet az ő kápráztató reményeit csaknem holtra fagyasztotta. Rajongott á szabadságért, de az élet mivoltát helyesen fölismerni soha sem iparkodott. Mint magába zárt lélek, a kit senki és a ki senkit sem ért meg, vergődött és bolyongott álomképeivel az emberek között, vagy pedig elvonultál! tőlök, szőtte tovább most már szinte beteges költői képeit. S ő, a ki egykoron annyira szerette az emberiséget, az emberiség magasztos eszméit, a művészetet, különösen a színészetet és az irodalmat, most magába zárkózottam keserű lélekkel irta tovább dolgozatait, csiszolgattá, javítgatta alkotásait s bocsátotta közre füzetekben s tapasztalnia kellett, hogy azokat . . . senki, de senki nem olvasta. Kell-e ennél tragikusabb sors egy írónak, ki minden boldogságát egy kockára, az irodalmi dicsőségre tette föl ?

Hiador lassanként szomorú emberré vált, kinek egyetlen öröme már csak a múlt derültebb emléke volt. De ez, mert maga is sok beteges elemet tartalmazott, az ő megrendült lelkének épségét nem állíthatta vissza s évek hosszú során át gyötrelme» gondolat vett erőt rajta. Keservesen csalódott minden reményében, minden törekvésében s mert igy csalódott, azt hitte: üldözik !

Tudom tapasztalástól, mert lelke vívódásának olykor, egy-egy pillantásra tanúja voltam. 1881. őszén Hiador a nyugalomba menetelt

megelőző szabadságot élvezte. Mint fiatal tanár,