Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 9-es doboz

vékony ajtón keresztül.

— Vigyázz Biri, Etelka jön! — S valóban

A Petőfi »Őrültjé«-röl.

(Mértékes vers-e ?)

Bischer Sándor a »Petőfi élete és művei« 283-dik lapján »Az őrült« fejtegetését a következő megjegyzéssel végzi: »Szemére hányták Petőfinek, hogy ez a műve nem költemény s pedig azért, mert nincs mértékben irva. A ki ezt a badarságot állította, csak arról tett tanúságot, hogy a rapszódia lényegét nem érti.«

A boldogult szerző azonban ezt a badarságot nem igyekezett megcáfolni, sőt megerősítésére igy szól: »Az egyetlen költői alak, mit Petőfi e költeményen keresztül végig vitt: a strófa-szerkezete. A miket e mellett a rapszódia szabadalmairól mond, helyesek ugyan, de a költemény mentségére nem szolgálnak, ha igaz, hogy az mérték nélkül szűkölködik.

Nem akarom a szerzőt vádolni; a nagy munka érdeméért elnézhetjük neki e csekély hibát, de a fordítótól, ki maga is foglalkozott versírással s ki a szerző megbízottjaitól valószínűleg megnyerte volna az engedélyt arra, hogy a tévedést legalább néhány szónyi jegyzetben helyreigazíthassa, jó néven vettük volna, ha Petőfit felmenti a példátlan szabálytalanság vádja alól.

Annál feltűnőbb e tekintetben a gondatlanság, mert a Petőfit illető vád alaptalanságának kimutatásához nem szükséges valami nagyon aprólékos verstani ismeret.

Furcsa már magában az is, ha valaki egy elis- ismert nagy költőnek nem egy-egy szónyi, hanem egész költeményen végig nyilvánuló fogyatékosságát valószínűnek találhatja.

A homéroszi hires szundikálásról, mely a különböző helyeken keletkezett énekek összetoldozásá- ból magyarázható, itt nem lehet szó, mert már a Petőfi korában sem volt alkalmas az eszthetikai szem- pctból tűrhetetlen hibák mentegetésére. Azt lehetne tehát gyanítani, hogy a költő tévesen értette a tartalom és alak megfelelését, úgy ahogy Petőfi igazolása

csak le akarta volna harapni; azután pectig a r>m nyakába ugrott, magához Ölelte, hogy annak minden

közben megtévedt Fischer Sándor is; de könnyű meggyőződnünk arról, hogy igazi nagy költőnek, ki nem szokta a nyelvet tökéletlen eszköznek hirdetni, mint holmi epigon sereg, mondhatnám, minden betűje, minden hangja és szava a kellő helyen áll. Irodalmunkban örök tanúság erre Arany János, kinek kész- akaratos szabadosságai a legművészibb alkotás útmutatói. Már eleve igy kell gondolkodnunk Petőfiről is, ki szintén kitűnő nyelvművész.

Bármily alaki szabadságot enged is meg a szóban levő költemény tárgya, akkora korlátlanságot, hogy a külső szerkezet egyáltalán rithmus nélküli legyen, Petőfiről föltennünk nem szabad.

Fischer Sándor csak a strófaszerkezetet veszi észre. »A gúnyos kacagás — úgy mond — mintegy refrain fejezetbe szedi a költeményt. De egyenlő mennyiségű sorokról, megfelelő méretekről itt szó sem lehet.« íme az oknélküli vád elismerése, sőt támogatása.

A tiszta igazság pedig az, hogy e költemény sorai a legművészibb módon egybeszerkesztett időmértékes ütemekből állanak. Időmértékének alapja a j ambus, de a költő a tartalomhoz képest a jambikus ütemek helyére sűrűn állitgat anapestust, sőt három esetben, t. i. a 3-dik, 5-dik és 15-dik sorban a második helyen khorjambust is, de ezekkel a rithmust épen nem hozza ki sodrából.

Egyenlő mennyiségű sorokról — Fischer szerint is — szó sem lehet. E szabadság alkalmazását megmagyarázza, sőt követeli a költemény tárgya. Ha ennél sokkal közönségesebb gondolatsorú versekben meg van engedve az ütemek tetszés szerint való csoportosítása, ugyan mijdfogást’lehet tenni olyan költemény szabadságai ellen, mely egy őrült lelki állapotát festi ? De kell lenni megfelelő méreteknek. Találunk is benne a refrain nélkül egy kétütemű, tiz harmadfeles, tiz hármas, tizenegy negyedfeles, tizenhat négyes, tizenhét ötödfeles, tizenkét ötös, öt hatodfeles és egy hatos ütemű sort.

Hogy Petőfi mily fölülmúlhatatlan művészettel rótta egymás mellé e többféle színezetű és különböző

I uug_y luagau uiy egy szerűen jársz, mini auar egyapaca, I engemet egyre cicomázol s úgy járatsz, akár csak

hosszúságú sorokat, a végre elég idéznem a következőket :

»Mit háborgattok ?«

Az őrült éles fájdalmában s megbotránkozásában ünnepies menetű spondeusokkal követeli emberi méltóságának elismerését; majd a második sor ana- pestusaival heves tiltakozását fejezi ki. A tartalomhoz képest épen nem áll hátrább e harmadik sor sem: »Nagy munkába vagyok. Sietek.«

Ismétlést és fokozást találunk a negyedikben, mely az előbbi sorban érintett gondolathoz kapcsolódva, a vége felé szintén meggyorsul.

»Megkorbácsolom a világot !

Jajgatnak majd és én kacagok,

Mint ők kacagtak, a mikor én jajgattam.

Hahaha !«

E sorokban a tettének nagyszerűségétől megdöbbenő őrültség, majd a szenvedés és káröröm szívfacsaró ellentéte a méretek kellő alkalmazásával oly mesteri kifejezésre jut, a melyhez foghatóval csak Vörösmarty »Csongor és Tündé«-jének kellemfestő, hires tündérjelenetében találkozunk.

»Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kacagunk.

De a halál azt mondja : csitt!«

Az elsőben az élet változandósága remekül van festve az ütemek időmértékének változatosságával; találunk benne spondeust, melyre anapestus következik, azután ismét spondeus, mintha az élet fájdalmainak tartósságát jelezné ; de a jajszónak is van szünete : az uj ütem már jambus, a sort pedig a vidám hangulat még tökéletesebb kifejezője, anapestus zárja be. A második sorban a tartalomnak épen megfelelő- leg majdnem csupa jambust találunk, egyetlenegy spondeus áll köztük, ez azonban a maga komolyságával nagyon komoly dolgot is juttat eszünkbe.

Szintén ütemeiknél fogva festői sorok ezek:

»Szerettem volna felugrani,

Hogy orraikat leharapjam.

De nem harapom le, gondolám,

Legyen orruk és szagolják,

Ha rothadok s fúladjanak meg.«