Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 9-es doboz

iró, a múlté lett-e csupán, nincs-e meg élő kultuszok ma is a theatre fran^ais által a francia nemzetben. Az irodalom fejlődése nem olyan, mint a föld alakulása, melyben az uj réteg maga alá temeti a régit. Nem felel meg tehát az igazságnak azt hirdetni, hogy valamely uj irány »lejárttá« tesz egy régit. De nem felel meg a nemzeti törekvéseknek sem az, ha egy nemzeti költői iskola lejártát hirdetik a kozmopolita költészet divatra kapásával szemben. És még ha ez uj iránynak támadtak volna nálunk olyan nagyjai, minő a népies nemzeti költészetnek voltak, akkor még lenne jogosultsága ily eljárásnak. De az eszmei költészetnek ma még nincs Petőfije és még kevésbbé Aranya. Pedig a költészetben nem az iskola határoz, hanem az egyén lángesze.

Hogy a mi nemzeti iskolánk nem »irtózott« a gondolattól, eszmétől és reflexiótól: azt könnyű volna kimutatni Petőfiből s még inkább Aranyból; nagyságuk azonban ép abban áll, hogy tisztán költők és egyszersmid művészek, mert noha a népköltés, a magyar észjárás és érzés tiszta forrásából táplálkoztak, egyszersmind a magyar müköltészet nagyjai lettek. Ép ezért meg is tartják uralmukat mindenha, s igen szomorú volna a nemzetre nézve, ha valaha elveszitnék hatásukat, midőn költészetük a magyar nép húsából való hús és véréből való vér.

Saját elévülhetlen nagyságuk egyik fő oka annak, ha iskolájuk nem kapott utódokban való folytatást. Utánzásuk már az ötvenes években a népies tulhajtásában, Ízetlenségeiben nyilvánult. A támadó tehetségek pedig, kik sem az utánzást, sem a túlzást nem tekinték becsvágyuknak, részint más irányzatnak, részint külföldi költők követésének hódoltak s ez időben látszott meg egyiken Heine, másikon Beran- ger, harmadikon Byron vagy Hugo Viktor hatása. De ily idegen hatásokkal bajos lejárttá tenni olyan nagy költőket, kik a nemzeti szellem legerősebb képviselői.

Mindenesetre a kor követelése, hogy költészetünk az újabb fejlődés képét tükrözze vissza. Úgy az anyagi, mint a szellemi téren szorosb kapcsolatba jutánk a művelt világgal s a haladó nemzetek mai sokféle összeköttetése bizonyos európaisságot vegyit költészetükbe, de a nemzeti sajátságok fentartásával. Sajátságos volna, ha most, midőn a regényekben keresik, követelik a »földszag«-ot s különösen kapnak az orosz termékeken, mint a melyek e követelésnek leginkább megfelelnek; midőn továbbá a képírásban és a zenében kisebb nemzetek is törekesznek nemzeti sajátságokat érvényesíteni: ép a versköltészetben igyekeznének a nemzetit detronizálnis uralmának lejártát hirdetni, holott a lira és epika mindig és mindenütt a nemzeti érzés és észjárás legkifejezőbb formája. A mit ma óhajtanunk kell, az, hogy vajha támadnának nagy költőink, kik úgy tudnák összekötni az európai eszme