Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 9-es doboz

annak, a ki feláldozza magát értünk, ezért, ez áldozatáért cserébe, csak egy elkeseredett szívet adhatunk,

Tolt, van és lesz.

(A »Nemzet«-ből.)

A magyar képzőművészetről akarok egy kis vázlatot karcolni, ahogy emlékezet és képzelem segít benne...

Ötven esztendőre tudok visszaemlékezni.

Ha maradtam volna a festői pályán, ez idén már az ötven éves jubilaeumomon toastozott volna a fiatal piktorok Demosthenese: az én kedves Náci öcsém. (Roskovics.) Tizenötéves voltam, mikor nyomtatásban megjelent s a közönségnek átadatott a komáromi kálvinista püspöknek általam rajzolt kő- nyomatu arcképe. S ugyanez évben kaptam hat ezüst forint tiszteletdijat a szülővárosomban elhalálozott tudós Litteráty Nemes Sámuelnek halotti ágyán felvett arcképéért. Ez a két minősítés adja meg az adeptusi rangot: a nyomdakorom és a honorárium. A mig az nincs, addig az ember csak dilettáns. De még hátra van a felkenetés. Mi kell a felkenetéshez ? »Olaj!« Hát persze, hogy olaj. Az olajfesté3re megtanított egy Komáromon átutazó vándorfestő: Siklósi Vastag Miklós: a ki városunkban etappe-ot tartott arcképfestés végett s a mellett kálvinista tornyok számára csillagos gömböket aranyozott. 0 volt az egyedüli mesterem.

A ki tovább akart tanulni, annak Bécsbe kellett menni; ott volt festő-akadémia. Nekem azonban, fiskálissá kellett lennem, hogy legyen miből megélnem. Maga a portraitfestés nagyon vékonyan ereszt. Csak egy hírneves festő volt Magyarországon: Barabás Miklós. Egy könyv jelent meg azon időkben, mely általános senzátiót keltett, Jósika Miklós történelmi regénye Mátyás király korából: a »Csehek Magyar- országon«, feldíszítve Barabás Miklós tiz darab acélmetszetű rajzával. Most is előttem áll még, amint Mátyás király lóhátról udvarol balkézre esküdött ideáljának az ablakban s a mint Elemér a Sas, istenítéletben legyőzött ellenfelének vasmellére tapos. —

dani neki, hogy szereti, csak annyi kegyet kérni tőle, hogy egyszer megcsókolhassa a fehér homlokát,

I Bennem az irigység ördöge küzdött önmagával; melyiket irigyeljem: az irót-e, vagy a festőt? Melyiket lehetne ntólérni ? A vidéken az a legenda volt elterjedve, hogy Barabás ezeknek a képeknek az eredeti- jéiért tízezer forintot kapott! No, hát annak a kamatjából is ur lehet már az ember!

Volt ugyan még egy másik hires magyar festő is : Markó Károly; hanem az külföldön lakott s remekműveiről csak a világlátott utazók meséltek.

Mikor aztán Pestre felkerültem, már akkor népesebb volt a művészek berke. Barabáson kivűl itt volt Kiss Bálint, a ki a »Pesti Divatlap« számára színezett rézmetszetű színpadi jeleneteket alkotott: Bornemisza Annát, III. Richárdot; itt volt Varságh és La Castari, a kiknek művészetét az utcán tanultuk megismerni. Igenis a boltcimerekben. Ne tessék gúnyosan fintorgatni az orrukat. Egy-egy uj bolt- cimer epochalis esemény volt azon időkben. A »vőlegény", a »Menyasszony«, »Ypsilanti herceg« remekül végrehajtott feladványok voltak; hát »Vénus és Ámor« az illatszeres bolt előtt! Maga Thán Mór sem tartotta ambícióját csorbitónak, hogy egy »szép juhásznéval« díszítse fel a »kigyótér« sarkát. Maga a Kigyó-patikának a »Boa constrictora« is remekmű.

Hát akkor ez volt a mi mütárlatunk: s a boltos volt a Maecenas.

Még egy felemlitésre méltó festőre emlékezem, de ez nem volt született magyar, olasz nevű: Maras- toni. O adott oktatást fiatal kezdőknek. Viszonzásúl ellenben mi is adtunk egy tehetséges festőt a külföldnek : Szathmáry Károlyt, ki szép tehetsége mellett is, nem tudván megélni hazánkban, kivándorolt Bukarestbe, ott azután méltányolták. Holtig ott maradt, niint tájképfestő.

Mikor nőmet elvettem, hozományul kaptam egy szép Barabás-festményt: Laborfalvi Róza arcképét, mely most is ott függ az ágyam fölött. A festmény most is oly szineleven, az arckifejezés élethű, a

kívánja, nem kérdezne, mit előlegez érte.

Egy könyet a sírjára! S olyan szépen elgondraperia (fehér-atlasz) művészien kidolgozott. Ezt a képet Barabás kétszáz forintért festette.

Mikor aztán megismerkedtem Barabással, már akkor én regényíró voltam. Vahot Imre rajzoltatta le ábrázatomat a szépirodalmi lapja számára. Egész tárlatot képeznének azok az arcképek, melyeket Barabás Miklós crayonja kőre vetett. S ez a neme a művészetnek a legháládatlanabb, a kő rideg rajzlap s a vegyészeti szénplajbász lágy, mint a fagygyú. Mesterkéz kell hozzá, mely azzal dolgozni tud: hibát kiigazítani nem lehet. És Barabás arcképei egytől-egyig a leghívebben talált alakok, melyekben lélek és jellem van visszaadva. Petőfi, Nyári Pál, Lisznyay, Sárossy, Yahot, Vas Gereben, a Lendvayak, Egressy, Laborfalvi Róza, Lendvainé, Komlóssy Ida, Hollóssy Kornélia és valamennyi mind, majd megszólal, olyan igaz.

És egy ilyen képet rajzolt Barabás — negyven forintért. Nagy különbség a legenda tízezer forintos honoráriuma között.

Az alatt, a mig arcunkat crayonjával lekapta a művész, ott gyönyörködött szemünk a szemközti falon egy nagy mythologiai műben, mely művészi koncepcióval és fényes technikával volt megalkotva: Európa leányasszony bika-Jupiter hátára ül, udvarhölgyeitől környezve. Csak annyit tudok róla, hogy igen szép kép volt. Soha sem akadt vevője. Bizonyosan volt az ára ezer forint. Sezer forintért — hujjé! — tiz eleven ökröt lehetett kapni: nem pingáltat.

Majd eljött az időszak, midőn az irodalom is elkezdett a művészettel gyöngén kacérkodni. Én magam törtem meg a jeget: »Dalma« című spektáklis darabomnak vezéreskü-jelenetét kőre rajzoltatva Canzival. Ez is olasz-magyar festő volt. Ma is látható az ereklyéim között. Képnek nem valami jó; de mint jelmezes arcképek gyűjteménye, tíagyon érdekes. — Ennek háromszáz forint volt az ára: fizette a Délibáb.«

Az pedig egész eseményt képezett, midőn e£y-