Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 9-es doboz
szer Tömöri Anasztáz az ifjú Than Mórnál egy nagyszabású históriai képet rendelt vala meg: a »Mohácsi csatát«, a hajdani hős Tömöri vezérrel. A dija volt nyolcszáz forint. Tóth Kálmán és én csaknem a párbajig mentünk, hogy melyikünk adja a lapja mellett e festmény reprodukált képét. Végre mind a ketten adtuk: a »Hölgyfutár« kőre rajzolva, én fába metszve, a »Vasárnapi TJjság«-ban. Szintén Tömöri adott első lendületet a magyar szobrászatnak is. A negyvenes években ugyan nagy hire volt Ferenczy szobrászunknak, de annak genie- jét tudtomra, egy szép síremléken kívül, semmi nagyobb mű nem tartogatja. Maga korán elhalt, a faraktár, melyben faragott művei álltak, leégett, a tűzben a márvány mészszé vált s miután a tűzoltók vízzel locsolták, ojtott mészszé mállott szét a művész egész életének alkotása. Tömöri készíttető el elébb a Katona, majd a Lendvay ércszobrait. Mind a kettő becsületes munka. A szobrász ezer forinttal lett díjazva egy-egy szobráért. Az ötvenes években láttuk az első műkiállitást (amennyire én emlékezem) a Diána-fürdő helyiségeiben. Markó festményein kívül, gyönyörködve láttuk Barabás erdélyi oláh lovagló fátáját és lakodalmas menetét, mely utóbbi a legjobban el van terjedve, sikerült kőrajzban a vidéken. Az idegenek közül egy velencei festő képei tűntek ki. Schiavonié, ki a női testet oly naturalizmussal tudta megfesteni, hogy az ember a ludbőrzést látta rajta. Ennek az »Oda- liszkja« is ott van minden előkelő korcsma vendégtermében a vidéken. S a vidék műpártolása egyre növekedett. Nagyra kell becsülni annak a kornak térfoglaló, érzék-ébresztő munkásságát, mely az országot népies, hazafias jelenetek képeivel elárasztotta. Barabás művein kivűl, Vizkeleti tableaui minden magyar háznál ott láthatók: »Árpád fejedelemmé emeltetése,« »Mátyás király fogadtatása,« »Mátyás diadala Holu- bár fölött« és Yagner »Dugonics Titusza«; Orlay »Zách Felicián«-ja, »Petőfije Debrecenben.« Ezek még mind az ötvenes és hatvanas évek álmodozási korszakát töltik be. De szép álmok voltak. KimagasI lik közülök Madarász megdöbbentő nagy képe: a I lefejezett »Hunyadi László«, »Erangepán és Zrínyi« s a »Zách és leánya« közötti jelenet, valamint a Székely Bertalan »Thököly búcsúja,« »Dobozija«, »Zrínyi Ilonája.« Ezek évek során át ott voltak a szemünk előtt. Kévésünk volt; talán nem is kitűnő; de azt, a mink volt, meg tudtuk becsülni. Ez, a mi »volt.« Már most tegyük a mérlegbe azt, a mi »van.« Képzőművészetünknek az álomvilágból felébredése alig tehető többre busz, huszonöt esztendőnél. Mi akkor kezdtük az iskolába járást — komolyan véve, — mikor a nagy, művelt nemzeteknek már századok óta megálapitott művészi iskoláik voltak. És mennyit haladtunk ? Csak huszonöt év alatt! Művészetünknek saját palotája szűk már a kiállítható képek és szobrok befogadására. Száznál több a hivatott, a kiképzett talentum. A szám nagy ; de hát a minőség ? A bírálónak kötelessége igazat mondani. Többet mondok: a bírálónak nem szabad hízelkedni, palástolni. De a művizsgáló, a mellett hogy »igaz«, lehet »igazságos«. A mi jelenünket ne hasonlítsuk az olasz, francia, német, spanyol művészet jelenéhez. Ez minálunk a jövő ! Vegyük a mértékünket saját múltúnktól, s tekintsük végig azt a pályát, melyet a jelen nemzedék meghaladt. Akkor nem lesz semmi okunk pesz- szimistáknak lenni. De azért optimisták se legyünk. Vannak már eddig is fényes hírű művészeink, kiknek remekművei hódító körutat tesznek a világban; . de én még azoknak sem akarok tömjénezni; még j azoktól is követelek többet és nagyobbat. Követelem, hogy lángeszökkel emelkedjenek a nagy nemzetek óriásai közé; hogy teremtsenek saját iskolát maguk körül és különösen követelem tőlük azt, hogy teremtsék meg a magyar nemzeti művészetet, benső szellemében úgy, mint külsőségeiben; szerezzék meg a polgárjogot, a nemességet a magyar nemzeti felfogásnak az egyetemes művészi világban, a hogy kivívta azt a francia, a német, a spanyol. Ez a jövendő. Dehogy a jövendőt megalapítsuk: pártoljuk, buzdítsuk azt, a mi már megvan, a jelent. Tehetség, tanulmány nem hiányzik a nemzedékben ; csak kitartás kell és nemes lendület. És én látom a jövőben azt a korszakot, mikor Budapesten is a jókkal fognak versenyezni a jobbak s miként a szajna-parti világvárosban, nálunk is két »Salon« lesz, mely a pálmáért vitázni fog s e küzdelem által magát a pálmát neveli magasra. Ennyit a művészetről és a művészi tényezőkről. Most hadd szóljak még néhány szót az intéző körökről. Hogy az idegen kormány alatt, egész 1867-ig, a magyar művészetért az intéző körök nem tettek semmit, azt, úgy hiszem, mindenki igen természetesnek fogja találni. Most már teszünk valamit. De az a valami, a külföld intézményeihez hasonlítva is, aránytalanul kevés, sőt a hazai egyéb művészeti ágak gyámo- litására hozott áldozattal sem hasonlítható össze. De még is valami. Fentartunk egy rajztanárképző iskolát, egy felsőbb mesteriskolát, vásárlunk országos költségen évenkint 5000 forint áru képet, adunk ösztöndíjakat fiatal tehetségeknek. Ez mind valami. De a legsikeresebb működés érdeme magáé a képzőművészeti társulaté, mely egy teljesen önérdek és felsőbb támogatás nélkül működő magántársulat, összeállítva művészekből és műszeretőkből, a kik éveken keresztül minden fizetés nélkül, dicsőség, elismerés nélkül intézik a művész-világ dolgait, rendezik a kiállításokat, külföldi kiállításoknál nagy ál- I dozatokkal képviseltetik a magyar művészetet, képeket vásárolnak; akik önmegadóztatás alapján a mostani művész-csarnokokat felépítették, s kiknek tiszta lelkesedésből eredő buzgalma előttem a biztosítéka az alapját jól megvetett jövendőnek, mely hazai művészetünkre vár. Jókai Mór. T . 1Í - / £ 7 9.
