Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 9-es doboz
Petőfi hazafias költészete. II. Petőfi hazaszeretete a költészet egész lángjával ölelte föl korának hazafiul és politikai kérdéseit. így »Erdélyben« című költeményében a hazafias elmélkedések és általánoskodások magas régióiból leszáll a való élet körébe, hogy izgasson, lelkesítsen ama pozitív jelentésű kérdések mellett, melyek a nemzet lelkét e korban oly nagyon foglalkoztatták. Erdély és Magyarország uniója évtizedek óta buzgó óhajtását képezte azoknak a honfiaknak, kik a jelen és jövő nagy küzdelmeiben az összes nemzetet kivétel nélkül egy zászló alá gyűjtve akarták látni, kik az egyesülésben látták amaz erőforrást, mely a nemzet harcát az osztrák beolvasztási törekvések ellen sikeressé teheti. De az ellenséges törekvésű hatalom, melynek a divide et impera volt jelszava, a maga huza-vonájával e vágy és óhajtás teljesülését folyton meggátolta, miáltal a nemzetet felingerelte, elkeserítette. Ez ingerültséget fejezi ki Petőfi, ki most már a nemzet érzéseinek közvetlen tolmácsolójává lett, a maga fájdalmának és elkeseredésének hangján. A költő érzéseinek külső kifejezőjéül a vihart állítja oda, mint akárhány esetben az emberi lélek titkainak legmélyebb ismerője : Shakspeare. Felszólítja a vihart, hallgasson el, hogy az emberek őt meghallhassák, vagy ha el nem hallgat, akkor tulkiáltja oly hangon, hogy: Egy netnzet és két ország hallja meg, Mi bennem titkon fórra. És mi az, mi eddig a költőben titkon fórra s mit most magából kirepit, mint volkán az égő köveket ? Az fórra bennem, az fájt nekem, Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy E két országos nemzet a magyar! Ez tette lelkem pusztává, a bánat Pusztájává, hol egy tigris lakik: A vérszemű, a lángszemü harag. Oh e vad állat, hányszor verte el Magányos éjjim csendét, a midőn Besüvöltötte puszta lelkemet. Van-e a költő lelkének isteni haragja erősebb vonásokkal és fenségesebb hangon kifejezve, mint itt, a zsoltár-költészetnek a végtelen isteni harag velőtrázó, megfélemlítő hangján kívül. Költő dala még meg nem közelítette azt a megmérhetetlen erőt, mely Petőfi e soraiban nyilatkozik. A forradalmi költő lelke viharzik itt épp úgy, mint azokban a sorokban, melyekben a szolga nemzetek örök kárhozatának praedesti- natioját hirdeti, mert az ég a rabszolgákat nem hallgatja meg: Mert a ki jármot hágy nyakára tenni, Méltó reá, hogy hurcolja is, Mig össze nem dől a korbács alatt. Petőfi hazafias költészete itt már majdnem egészen átlépte azt a határt, mely a forradalmi költészettől elválasztja. Itt már nem a hazaszeretet pompás phrasisai, a múlt dicsőségén andalgó érzés a költeményt alkotó elemek, hanem a megsértett, felindúlt nemzet hatalmas követelő hangja és a forradalmi agitátor izgató, szenvedélyes indulatai. Petőfit azonban nem teszi egyoldalúvá az az erős fajszeretet, mely egész költészetén áthúzódik, mert kíméletlenül ostorozza, még a nemzeti nagyságot meg- éneklő, nemzeti büszkeséget lehelő [dalaiban is a nemzet lustaságát, a nemzet szellemiek iránt való közönyösségét. így a »Magyar nemzet« című versében a nemzeti öntudat büszke és nagyzó hangja mellett ott sir a honfibánat, ott cseng a szatíra és szarkazmus ostorozó kacaja is. Lelke, mely megundorodott a szóhősök és száj honfiak által annyiszor emlegetett áldicsőségen, éles hangon sújtja azt a korlátolt, hígvelejű büszkeséget, mely a maga dogmáját az extra Hunga- riam-ban fejezte ki. Csak a magyar büszkeséget, Csak ezt ne emlegessétek ! Ezer éve, hogy e nemzet Itt magának hazát szerzett, És ha jönne most halála — vájjon a történet könyvében mi volna e nemzetről feljegyezve, vájjon a nemzet dicsősége volna e lapjain megörökítve? Kern, hanem ez lenne oda Írva: Élt egy nép a Tisza táján Századokig lomhán, gyáván, íme az elkeseredett honfi szív nemes igaztalan- sága, mely megtagadja nemzetének azt a fényes múltját, melyet ő maga is megénekelt s mely lelkének any- nyi nemes és fennkölt gondolatot sugalt. X\. /fitt. Petőfi szerette faját, de nem kényeztette el, hibáit nem csak ostorozza, hanem sokszor még el is ferdíti, megnagyitja és igy tartja eléje, hogy haladásra ösztönözze, mert Petőfi a nemes munka embere volt, ki épp úgy gyűlöli a tétlen és elaljasúlt nemes embert, mint azt az üres lelkű, nagy hangú szóhőst, szájhonfit, ki a haza nevét ez idők folyamán oly gyakran vette hiába nyelvére.. A mesteri gúny hangján szatirizálja a magyar nemest, ki nem törődik a hazával, a hazának sok bajával, ki szentül hiszi, hogy ha ősi joggal, ősi házban életét elpipázta, eleget tett kötelességének. Vagy mily ügyes és nemes humorral teszi nevetségessé a nemesi osztály nem bánomságát Pató Pál urban. Vagy mily találóan festi a humor viszszás sugaraitól megvilágított Magyarországot Okatovatiá-ban. E kimondhatatlan nevű ország viszonyaiban igen szépen rá lehet ismerni édes hazánk állapotainak ferdeségére. Az állami és társadalmi élet minden visszássága van itt a nemes harag éles és gúnyos hangján ostorozva. Van egy ország, Okatovátia, melynek két szomszédja van: Kkina és a még ennél is csökönyösebb Australia, mely ott áll a határokon őrül a civilizáció ellen. Ki ne ismerne itt Austriára, mikor a vonatkozás oly világos. Boldog ország ez a kimondhatatlan nevű ország, mert nem sok szüksége van, főleg pedig szellemi szüksége: Szegény állat itt a lélek, Nem kér szénát, abrakot; Mint szamár a gazt, zabálja, A Kalendáriumot. S igy nincs is ez országban költőkre, művészekre s más ilyen kasza-kapa kerülőkre szükség, és ha valaki bolond erre mégis rászánná magát, nem sok harapni valót, de annál több nyelni valót talál, Kell-e ennél találóbb és igazabb szatírájá hazánk kulturális állapotainak ? De külön van itt válva egymástól az emberiség is. Egyik részen a bagaria, másik részen a kutyabőr áll; ez utóbbit igen sok nemes úr a hátán viseli. E sorokban a nép fiának, az egyenlőséget követelő demokratának hangja érzik, mely a „Nemes“ cimű versében a forradalom nyers szilajságáig emelkedik, mikor a nemesi származására hivatkozó elaljasúlt gazembert nem deresre, hanem akasztófára akarja huzatni.
