Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 9-es doboz

Dörgött a dal, miként az elborult e’g,

És sújtott, mint az isten ostora ;

Fölrezzent rá a rég lezsibbadott nép,

És az erekben gyorsabb vér folya;

Korcs nemzedék pirulva, félve hallá A szigorú, zord Ítélet szavát,

Ernyedt szívét mardosva átnyilallá,

A mint sűrűbben szakadott a vád.

Áldásra nyilt a kesergő nép ajka,

Vídult a dalnok védő szózatán,

Mint a síró kis csecsemő a dajka Vigasztalással csendülő dalán;

Szírt volt a dalnok, mely a haza földjén Sanyargó néptől támadó panaszt Felfogta s harsány visszhangokra törvén, Megsokszorozva visszaverte azt.

És ha ezekben meglankadva lelke,

S enyhülni vágyott más eszmék során: Kobzát szelidebb dalokra szerelte, Merengve ifjú lány-arc bíborán.

S zendűlt a húr oly édes zendüléssel, Minővel senki soha se dalolt:

Minden dal a szív fenekéig ért el,

Mert a szerelem legszebb ! la volt.

Ki a boldogság virágos öl n ült,

Vagy bút visele hü szerelmiért:

A dalnok szavát hítta segi ségűl,

Hogy kiönthesse áradó szivét.

Ébredt a dal a vidám hangú zajtól Messze kibúgó fényes palotán,

Dallá az alföld síkján markot hajtó,

Tüzes szerelmi! arató leány.

Az alföld ! . . . hej csak azt ismerte még ő, Bevándorolt ott minden kis helyet;

Végig bámult a verőfényben égő,

Távolba nyúló rónaság felett.

S a határtalan sík szabad vidéke,

Melyet a Tisza széles árka szánt, Kiolthatatlan oltá bé szivébe A szerelmet a szabadság iránt.

Hajrá fiuk, a harci zivatarba, »

Hol az élet a halálban lakik !

— És felbödült a bősz csaták viharja, Hogy rengett a föld messze tájakig.

A serkentő dal üvöltözve szállott A téreken, hol vérző nép feküdt,

Köszönté a szent világszabadságot,

S koronák vesztét zúgta mindenütt.

S hol a szabadság riadója harsant,

Csodák követték mindenütt nyomát,

Csodák, melyeket századokra majdan El sem hisznek a késő unokák.

Becsét veszté az ifjú, üde élet,

Haláltól félni senki sem tudott;

Babért aratott a gyors kardok éle,

Merre csak vesztő villáma futott.

Aztán mire a segesvári völgyön Nyitá a szél a csatafüst ködét,

Nem volt már dal, mely új csatára költsön: A dalnok szivét vadul átdöfék.

Nem látta senki gyászos, kora vesztét,

A halálban nem kisérte virág;

Vérébe omlott, temetetlen testét Gázolták szilaj harci paripák.

Mi megkerestük, sehogy sem akarván Meghajlani a vas végzet előtt;

Síró szemünkkel sok ideig, balgán,

Itt-ott még élve látni véltük őt.

Ismert alakját metsző bánatunknál Láttuk, miként a messzi csillagot,

Mely mikor ott fenn végkép kialudt már : Darabig még a szemünkbe ragyog.

De most már többé nem keressük: hol van; Tudjuk, hogy úgy is minden hasztalan. Elég, ha mását őrizzük szoborban,

S hírének messze szóló hangja van.

Az ő nevét nagy nemzetek kiáltják,

S tisztelni fogják ifjú századok,

Melyeknek kemény próbáit kiállják Az örökségül átszálló dalok.

ilyen háborús világ Dán alig lehet számítani arra, nogy levele a távoli Sáros vármegyébe eljuthasson. Bárkit indítsak is meg a levéllel, legfölebb annyit érek el, hogy a szegény fickót az ellenség mint kémet elfogja és felakasztatja. De gondoltam én annál valami jobbat: én kegyedet leányommá fogadom s mivel sokkal valószínűbb, hogy az ide nem messzire levő Selmec felé ut I nyílik, oda fogom átküldeni.

A szegény leánynak úgy tetszett, mintha egyszerre hosszú álomból ébredne fel. Nagy, könytelt szemeit Rubigallusra emelte és kétkedőleg mondta:

— Köszönöm uram! az ajánlat minden esetre megtisztelő rám nézve. De én nem érzem magam oly elhagyatott állapotban, mert ha szegény szülőim elvesztek is: van igen sok tekintélyes rokonom; és a tűz csak kastélyunk födelét égette el; azt hiszem, jószágaink egyébb részének birtokjogát senki sem fogja kétségbe vonni. Csak vitessen ön legközelebbi rokonomhoz és biztos lehet, hogy megmentésemért 3 fáradozásáért nem fogok adós maradni.

Rubigallust bántotta a hideg szó és kipirult arccal, fejcsüggesztve távozott a leánytól. Egyelőre fel is tette magában, hogy hajlamai elé önmaga fog gátakat vetni s a legközelebbi alkalmat, ha mindjárt veszélylyel jár is, fel fogja használni arra, hogy a szép Hajnóczy Sárát rokonához szállíthassa.

De egyrészt rosszul ismerte önmagát, midőn azt hitte, hogy az emberi szív hajlamait az akadályok lecsillapítják ; másrészt pedig nem számított egy véletlenül beállott körülményre.

Egy szép reggel ugyanis a várbeliek arra ébredtek föl, hogy a vár környékén ellenséges csapatok vonulnak fel mindenfelé s azt egész táborgyűrűvel veszik körül. A halmokra ágyukat vontatnak fel, s sánckosarakkal és gyapjú zsákokkal mellvédeket állítottak fel azok elé.

Rubigallus vára ágyúival és lövészeivel igyekezett ugyan az ostromlókat tiszteletteljes távolban tar*