Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 9-es doboz

íme mennyi tévedés! Szerencsére, a többi kép mind jobb, sőt nehány egészen jól sikerűit. Ebner Lajos az »Ereszkedik le a felhő«-höz nagyon sötétvilá- gítású képet rajzolt, a mint a subás legény a kerítés mellől kedvesét lesi. A különben is szélesen kezelt tájat a rosszul sikerűit fényképnyomás megrontá. Csinosak és szellemesek azonban az arabeszkek, natura- lisztikus motívumaikkal. Aggház;) Gyula egyszerűen utána rajzolta mindazt, mit a »Keresztuton állok« kezdetű versben a költő elmond. Borongós temetői táj, roskadozó útmutató, a középtéren habozva álló bánatos paraszt-legény:

»Mért nem tudom, hol vár A halál rám,

Hogy egyenesen azt Választhatnám !«

A mily egyszerű, borongó a vers, olyan hangulatú a kép is. Sokszor a legszerencsésebb lelemény sem adhatja vissza mindazt, mit a költő mond, kivált ha ennek az a különös kívánsága van, hogy szeretne »hó« lenni, csak azért, hogy a szán alatt, mely a más vőlegénynyel esküvőre menő kedvesét viszi, »beroskadjon« s a szánt fölíordítsa. Ezt a verset (»Síkos a hó, szalad a szán«) Feszt;/ Árpád egyszerűen akkép érzékíté, hogy pompás távlatú, téli tájat rajzolt, melyben eszeveszetten száguldó lovak által vont szán képezi a staffage-t. Jankó János szokott népies érzéke a »Paripámnak az ő színe fakó« című versnél is jól érvényesül. A kovácsműhely elé ugrató legény s maga a kovács is, igazi, életteljes alakok. Ugyané dicséret illeti Lotz Károlyt, ki erősen kifejlett művészi egyéniségét nem bírja megtagadni az ilyen kis képnél is, mint a milyent a »Gyere lovam« című vershez rajzolt, bár itt a rendkívüli biztosság és túlságos erő egy részét szívesen beváltanék valamivel részletezőbb gondért.

Tölgyessy Arthurnak hálátlan feladatot kellett megoldania. A választott vers (»Arvalányhaj a süvegem bokrétája«) nem ad valami különösebb kompbzicióra tárgyat. A művész egyszerű tanyát rajzolt, gémes kuttal, mely mellett szerelmes pár ül. Ez igénytelen képen sok a közvetlenség s gonddal is van rajzolva. De legsikerültebb a fiatalabb festők rajzai közül a Baditz Ottóé. A milyen megindító érzés szól hozzánk a »Zárjátok be már azt a koporsót« kezdetű költeményből : mindaz meglep bennünket e drámailag csoportosított, erőteljes jellemzésű képen is. Mig a gyönyörű, szép halott lányra ráteszik a koporsó fedelét: a szerelmes és boldogtalan ifjú az asztalhoz támaszkodik, hogy fájdalmában, kínjában össze ne roskadjon. A kép hangulata első pillanatra megragadja kedélyünket.

Utoljára hagytuk azt a két mestert, kinek neve különösebb dísze ez albumnak.

Munkácsy Mihály terjedelmes képpel illusztrálta a »Kis furulyám szomorúfűz ága« című bánatos dalt. Temető szélén pihen a nyáj, mellette a szomorú juhász, kezében a furulya. Borongó égen a hold fénylik, nehány madár utolsót kering a levegőben, hogy aztán fészkét keresse. A táj hangulata mélyen átérzett; s inkább is ez, mint a magányos legény alakja köti le figyelmünket. A részletek gondosak, jellemzetesek.

Zichy Mihály három rajzzal gazdagító e díszművet. Kissé elkésett velők s ez az oka, hogy az album befejező vignette-je után következnek, mintegy függelékül. Becses függelék, értékes ráadás! A mint megpillantjuk az első rajzot, (»A szerelem sötét verem,«) rögtön elfelejtjük valamennyi más rajz hibáját. íme, a mester, ki teljesen megértette a költőt. Mily kitűnően jellemezte a szörnyen szerelmes juhászt. Igen !, ez az a legény, ki beleesett a sötét verembe, ki nem lát, nem hall, kinek nyája rámegy a zöld vetésre sa ki fölsohajt:

»Édes apám, édes anyám Ne bizzatok most semmit rám,

Ne’zzétek el, ha hibázok Tudom is én mit csinálok!«

Ott ül egy magányos fa alatt, térdeire könyökölve, lehajtott fejjel s szinte haragszik magára nagy szerelme miatt. Előtte az egyik kutyája, ki bosszankodni látszik gazdájának megmagyarázhatatlan gondatlansága miatt; a háttérben a tova őgyelgő juhok, s hogy az eleséggel telt tarisznya se hiányozzék, ott hever az lenn a szép karcsú »A« betű alatt, hol a legény bizonyára nem látja és »lesz módja a böjtölésben.« E kép, dacára, hogy a legény nem épen alföldi típus, a legszebb Petőfi-illusztrációk egyike, sőt mint j költeményt interpretáló rajz, valóságos remek.

A második kép kevésbbé sikerűit. A versnek (»Nem tesz föl a lyány magában egyebet«) a végét adja, mikor a szerelmes lány szive megreped. Az ágy, melyre a hosszúruhás gyermeklány haldokolva dől: hibásan van rajzolva, legalább a fényképnyomat ilyennek tűnteti föl. A harmadik mű (»Hozzám jősz-e?«) ismét egészen a Petőfi szellemét leheli. A vers minden pajzán vidámságát visszaadta a művész; a költő maga érdekes, kedves alak, szerelmese, az engedékeny bájos lány tekintetéből pedig a szerelem, őszinteség és bizalom sugárzik. Meghitt szép jelenet, az érdekes helyzet minden közvetlen költészetével, melyet az sem há- , borít meg, hogy a mester a két alakot régi fatörzsből |