Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 9-es doboz

lakot kivettünk, hiába indult meg az iró, hogy akár a nemzeti életet, akár a miveltebb társalgási nyelvet keresse: hogy festhetett volna tehát művében életet, mely nem volt; hogy fejezhette volna ki híven a miveltebb társalgás jeleneteit azon a nyelven, a melyen nem folytak ?!

Negyven, ötven évvel ezelőtt csak a világ irodalmát bírtuk, de nemzeti irodalmunk alig volt. Ugyanaz a sorsa volt ennek, mint politikánknak: be kellett érnie a második ranggal, mert nem volt elég önállósága, hogy az elsőre vergődhessék. Hazánk, mint politikai test, nem volt képes az irodalmat ele- gendőleg támogatni. Számításba vették ugyan, haszó volt a »kabinet«-ek szövetségeiről s megengedték fiainak, hogy büszkék legyenek a harcmezőn kapott sebeikre, de ennél tovább nem jutottak. Oda állították őket az első sorba s a mig lovagiasan küzdöttek és érvényt szereztek az — idegen eszméknek a »frontinak háta mögött róluk nélkűlök határoztak, s meghagyták nekik azt a mulatságot, hogy »igent«-t mondjanak. Fegyvereink nem mozdították előbbre irodalmunkat, mint a hová ez amúgy is eljutott volna nélkülöznie kellett a hatalom támogatását.

*

Midőn 1837-ben Pestre mentem, szépirodalmunk, mely még alig birt pólyáiból kibontakozni, épen legmostohább szakát érte. A »Kémlő« megbukott, az »Athenaeum« és »Figyelmező« hanyatlott, a »Tudományos Gyűjtemény,« »Koszorú« melléklapjával együtt haldoklott, a »Regélő« és »Rajzolatok« lézengtek, a könyvárusok kijelenték, hogy egyetlen írónak a kéziratát sem veszik meg, mert mindegyikbe belevesztenek s a közönség, csekély részvéte által, igazolni látszott eljárásukat. Csigalábon ment minden: iró és olvasó egymás ellen panaszkodott; amaz, hogy illő pártolást, ez, hogy elég élvezetet nem talál. Valami rendkívüli termékenység sem tüntette ki Íróinkat. Ama régi közmondás, hogy '»a mi hamar készül, rosszúl készül,« régibb Íróinkat a tétlenség korhadt zsámolyához köté. Azt tartották : elég, ha valaki minden három évben egy színdarabot s minden öt évben egy regényt ir s a kik kissé többet tenni, azaz magukat megerőltetni akarták, négy-öt darabka verset, vagy egy másfélíves novellácskát küldtek évenkint valamelyik almanachba. Nem egyet találtunk ez »érdemes veteránaink« közt, a ki, ha egy füzetke verses vagy prózai dolgozattal a közönség vagy inkább társai figyelmét magára vonta és elérte azt, a mi után lelke, mint a Sahara fövénye,szomjuhozott: a »tudós« címet vagy tán a fizetést is, kényelmes nyugalomnak adta magát s csak rikán nyúlt tollához, hogy egy beküldött munkáról véleményt adjon, vagy hogy — nyugtát Írjon alá.