Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 8-as doboz
TcillUciö laJJUi aiuivuj.« M. JJZ.tíA JvUZíU.1 <X/j 1U“* Emlékezés ünnepekről. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Olyanformán dörzsöltem a szememet, mint Ripp van Winkle, — amikor hosszú álomból fölébredt, hogy végigmentem a cifra, divatos üdülőhely poros Strand-ián. Szinte bántott a fény, a zaj, selymek suhogása. Minek ezt megint újra látni, hallani. Minek beléve- gyülni újra az emberi sokadalomba. A tenger morajlik, — belésír a cigányzene. Valami reges régi nóta keserve búg fel. Valami eimulhatat- lan bánat zokog fel benne . . . Itt, amott, apró kerek asztaloknál régi ismerősök. Grúz Albert, a volt honvédelmi államtitkár, a jól megérdemelt nvugalmat élvezve, politizál világhírű tudósunkkal, dr Thanhoffer egyetemi tanárral. Tulipánok virágoznak a rabattokban. A magvarok mostani virága. Fehér, mélyen vörös, vörös-sárga. Utóbbi az igazi magyar motívum. Magukhoz intenek. A kitűnő tanár résztvevőén kérdez meg: .— Gyógyul-e már a szívbaja? Aztán jóságosán, csak nagy doktorok, nagy lelkek melegségével foglalkozik a kis szürke iródiák szívével. Ő, aki itt csak pihen, — aki még koronás fők bajával sem törődik. Ajánl ezt is, azt is. Aztán kedves bonhomiával mosolyog: — Tudja, magának legjobb kúra lenne a homeopathikus kúra. Attól próbáljon gyógyulni, amitől megbetegedett . . . Az asztal körül ülök kacagnak. Ajkam körül valami bágyadt mosolyfiéle játszik: — Hiszen, ha azt még lehetne. Ha még egyszer lehetne . . . Langyos szellő suhan át a babérfák lombjai közt. Sűrű, mély zöld homályukból izsuiauuu jviHiMis szigorú mcucftcicocici «iá-. • vcAcnysege meg akkor is, iia azt csak távolról zón, égőn válnak ki a kamélia-fák virágai. Mindenben az élet tobzódó vágya. Mintha minden a természet nagy lüktetését érezné a meg- újhodó tavaszban . . . Hogy nekem már sohasem lesz abban részem . . . Elhallgat a cigány. Odább vörös frakkos, fekete nadrágo's „jcrnöó“- csoport énekel. Valami olasz dalt . . . Olyant, aminöt annyiszor hallottam velencei hotelok ablakán kikönyökölve, holdfényes éjszakákban. Annak is vége már------T ovább beszélget a társaság. Egy, a budapesti társaságban szerepet játszó úrnő örömmel mondja el Grúz államtitkár nejének: megalakult a párbajellenes liga, őt is beválasztották, mint minden humánus cél fáradhatlan harcosát. Aztán megnevezik az illusztrisabb vendégeket. Minden’ magyar mélységes hódolattal nyugtatja tekintetét Trani grófné sugár, magas alakján. Olyan ismerős nekünk ez az alak. A sima, egyszerű, fekete angol ruha is. Az arcvonások látása pedig soha nem hegedő sebeket szaggat föl lelkűnkben. Ugyanazok a bűbájosán szép, mélázó Wittelsbach-szemek, ugyanaz a dús hajkorona, ami minden földi koronánál szebben ékesítette a mi dicsőült martyr-királynénk, bajor Erzsébet fejét. A hü nővér máig sem vetette le a gyászt. Nem a magyarok szíve se, amely örökké gyászolja nem- tőjét. Ugyanabban a hotelben lakik Hohenzol- lern grófné. Erről a hotelról állítják különben, hogy a legkisebb vendég legalább is Hofrath. Úgy röpköd a levegőben á sok „Excellenz“, „Herr Graf“, stb., akár nyári estében a szúnyograj. A pincérek valóságos vizsgát tesznek a pontos címezésekből. Sokat beszélnek még arról a jótékonysági vásárról is, amelyet Zichy Je- nőné protektorátusa alatt rendeztek. Én már csak a szétbontott sátorokat láttam. A „CsingiUngi csárda“ egy ottmaradt cégérét, a „petit 7 rianon“ néhány porba gázolt virágdíszét.. Minden elmúlik. Minden passagére ezen a rongv sárgolyóbison . . . De emlegetik még az árusnőket is, néhány szép magyar, meg lengyel grófnőt, a bájos Kuranda Ducit. Szépségéről beszélgetvén egyszer többen, találóan jegyezte meg egy öreg diplomata: sie ist gut zu schauen. Ragyogóan szép azonban még édes anyja is, aki robogó kocsin épen most hajtat el mellettünk. Egyedül, talán nem szomorúan, csak az abszolút előkelő magányosság varázsával lényén halad a Mária-szobor felé egy elegáns, nyúlánk asszony. Szürke szeme úgy emlékeztet egy soha el nem felejthető szempárra . . . Kezében cyrillbetüs újság. Tehát valószínűleg orosz. Eszembe jutnak róla Nizza—Cannes érdekesen excentrikus, szeszélyes, szenvedélyes orosz asszonyai. Tavaszok Nizza ibolyamezőin. Az orosz husvét. Mikor egy-egy szalonban, fölhalmozott „prekuszks“-s asztalok előtt kocin- tott a társaság. Christus est voskrest, — mondották egymásnak mosolyogva ragyogó szép asszonyok, mosolygó, piros arcú, sötéthajú ifjak. Aztán csókot váltottak. Oroszosán. Mert csókkal üdvözli testvérét Jézusban az orosz, ha férfi, ha asszony, ha idegen, ha ismerős. Urunk Megváltónk föltámadásának ünnepén . . . És erről eszembe jutott általában: ünnep lesz. Husvét. Megint olyan szomorú, ünnepte- len ünnep nekem, akinek már nincs senkije, akivel a fehérre terített asztal mellett megszegné az ünnepi kalácsot------V ajon milyenek most a szokások, a módi Hunniában? Hajdanta locsolódás nélkül meg nem esett a husvét. Még a legkomolyabb házaknál is hódoltak ennek a patriarchális szokásnak. Múltkoriban olvastam leveleket, melyekben szó volt.
