Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 8-as doboz

„Baptisati Kiskőrösini per verbi Dei ministros .... anno 1823, mense Januario; numerus 1 ; dies 1 ; nőmén baptisati: Alexander; parentes : Stephanus Petrovics et Maria Hrus ; levantibus: nobili Carolo Martini cum sorore Ludovica, nobili Samuele Dinga cum consorte Eva, Joanne Viczián et Susanna Ko- vácsay.“

Több érdekes adomát beszelt a lelkész úr a költő ifjú korából, kinek ő iskolatársa volt. De ez adatok, úgy vélem nagy részben már ismeretesek. Igen óhajtottam volna Petőfi szüleinek sorsáról s azoknak kiskőrösi tartózkodásáról tudni némely részletesebb körülményeket, de átalánosságoknál alig hallottam egyebet.

A mit régóta sejtettem, igazolva láttam a lelkész állításában: Petőfi nem szerette szülőföldjét, mert nem találta azt eléggé magyarnak. Kis-kőrösi ismerőseit mindig csak tótoknak csúfolta. Neki jobban tetszett a „kunsági“ eredet. De ha ő ifjú hevében nem is volt büszke születéshelyére, Kis-Kőrös azért büszke lehet szülöttjére.

A lelkész úr előzékenységét megköszönve, elmentem a költő szülőházához. Oh, ez alacsony kis ház megérdemel egy dicsőítő éneket, egy ódát, jobban mondva, egy mélabús elégiát!

A két templom között, alig három-négy házból álló félreeső szűk utcaközben fekszik e nádfedeles, deszkahomlokzatos igénytelen hajlék. A padlásnyílásból csepü-béklyó csüng alá, annak jeléül, hogy mostani tulajdonosa (Martinovics Pál) kötélverő. A mint első tekintetre is látszik, évtizedek óta alig történt valami lényeges változás e házon. Az ablak közti téren aranybetüs keskeny vörös márványtábla van a falba illesztve. Rajta e szavakat olva- sám: „Itt születt Petőfi 1822. Dec. 31.“ Alig voltam valaha életemben meghatva úgy, mint e szerény kis ház látásakor, mely egykor királyt szült a világnak — aranykoszorús költő-királyt.

Belépve az udvarba, a kis kert s egy különálló pincegátor vonta magára figyelmemet. Ügy mondták, hogy e pincében játszott sokszor bujdósdit akis „Sándor gyerek. “ A ház maga összesen két szobából s egy konyhából áll.

A tulajdonos tudhatta, mért jövök s egész szívélyességgel vezetett be szobájába. Itt jóformán cserben hagyott megfigyelő tehetségem. Nem igen tűnt már szemembe a barna deszkaplafond, s a sarokban terjeszkedő banyakemence. Nem láttam tö >bé az aranyszin nyári napsugarat, mely ott rezgeti a tiszta, csinos bútorzaton. Szememet mintha álom fogta volna be. Lelkem visszarepült a múlt idők homályába. Láttam a borútelt havas téli napot s az ünneplő ruhába öltözött komasereget, mely a vörös kanavász pólyába takart kis Sándort hozta