Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 7-es doboz

Az a költő, ki fiatalsága rövid hét esztendejében a költészet egész kincstárát hagyta nemzetére, kinek lángeszét igen hiányos és színtelen fordítások után is bámulva ismerték el minden irodalmak kitűnő emberei, kit Heine és Beranger egyaránt testvérszellemnek tekintettek: az irodalmi dicsőségnek mily sugárözönét áraszthatja ránk, ha munkássága időszakát nehány évtizedre szabja egy szerencsésebb végezet. Mert hiszen ama pezsgő, szikrázó, önmagát termékenyítő szellemek egyike volt ö is, kiket az évek nem szoktak sem elvéniteni, sem kimeríteni, s a kikre illik, a mit ő dalolt: »A hegytetőn már ül a téli hó, midőn tövében még virág fesel.»

A segesvári ismeretlen sir legmélyebb szomorúságát épen az képezi, hogy tudjuk: mennyi hatalmas dal, hős-ének, óda veszett ott el, örökre, kipótolhatla- núl! Hisz a rövid hét év alatt is hogyan látjuk őt nőni magunk előtt. Évről évre mint nyer mélységben, gondolatgazdagságban, fenszárnyalásban. Bármily lángelmüleg nyílik is meg nála az 1843-dik év s noha már első fölvett költeménye is: »A távolbúi« őszinte érzésével és igaz hangjával egészen meghatja kedélyünket ; mégis nagy a különbség ez év dalai és az 1848-diki maeasan szárnvaló költemények és örökbecsű életképek közt! Az »Itt benn vagyok a férfi kor nyarában«, »A szülőföldemen,« »A puszta télen«, a nejéhez irt szerelmi ódák, melyek az ö alkotásainak csúcspontjait képezik, mit engedtek várni, remélni tőle, ha élni marad! A férfikor, a család élet, mely a forradalom viharai közepett is szembetünő- leg mélyité gondolkozását, s a tanulmányok, melyeknek annyi nyomát hagyta irodalmunkban (többi közt a »Coriolan« fordítását,) mint kiszélesítették volna e lángelme eszmekörét, habár a nemzeti szerencsétlenség s talán egyéb csalódások idejét is kellett volna átélnie. De ez a férfias és minden ízében szilárd természet bizonyára még a csapásokból is erőt merít vala.

Ám hiába festjük a képet, mely lehetett volna, de nem lett; nekünk be kell érni (a mint hogy be is érhetjük) a dicsőséggel, melyet hét futó év munkálkodásából ránk hagyott. Sőt többet hagyott ránk: termékenyítő hatását, mely irodalmunkban ma is működik.

A szegény költő, ki hóna alatt egy kötet verssel lépett Vörösmarty hoz, a költészet valami édes és egésséges illatát árasztotta szét, mely oly gyorsan terjedt el, mint a világosság. Az a kis kötet, mely »Versek« egyszerű cime alatt jelent meg a »nemzeti kör« pártfogása mellett, még úgy szólván nedves volt a nyomdafestéktől, midőn már mi is, apró diákok, székiben szavalgattuk legszebb darabjait. Azontúl hiába is beszélt nekünk a professzor más költőrül, Ez volt nekünk s ez is maradt az egyetlen. Az őszinteség ama virtuózitása, mely dalainak legna-