Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 7-es doboz

— 951 —

mal jelentek meg, tudományos akadémiánk s a Kis- faludy-társaság pedig képviselőket küldtek: nem vá- lik-é ezáltal mindenikünk szemében az ünnepély rendkívüli fontossá? Igenis, uraim, itt nem pusztán igénytelen emléktábla megszemlélése, hanem az elv diadala jön számításba; a költészet érvényét ünnepeljük itt,slátjuk a hatást, meiyet az a müveit népekre mindenhol gyakorol. Ily föllépések által a nemzet elhúnyt fiaiban önmagát tiszteli meg, önmagát balhatlanitja. S most még egyet. E város minden lelkes lakójának, különösen pedig a kaszinói egyletnek, nemkülönben az áldozatkész városi hatóságnak, s azon bizottmányi tagoknak, kik fáradhatlan buzgalmuk által a mai ünnepélyt létrehozták, úgy hiszem, mindnyájunk érzelmeit tolmácsolom, midőn forró köszönetét szavazok. Éljen köztünk Petőfi emlékezete!“

E beszéd után ismét a dalárda énekelt egy dallamot, melyet Pintér félegyházi karmester szerzett, Petőfinek „Itt születtem“ cimü költeményére. Szabados János és Losonczy László szintén alkalmi költeményeket szavaltak s végül a dalárda Kölcsey „Hymnosz“-át éneklé.

A diszlakoma 3 órakor kezdődött a városháznál. Először Endre Mihály városi főbíró élteté a Királyt és a bájos Királynét. Perczel Mór Petőfit dicsőké, mint a nép és honvéd költőjét. Éltették a minisztériumot, Perczelt, gr. Rádayt. A helybeli plébános b. Eötvös Józsefet, mint a névnevelés előmozdítóját. Szász Károly Petőfi három élő kortársát: Aranyt, Jókait, Tompát. Gyulai Pál pedig az akadémia üdvözletét mondá el Félegyháza polgárainak, s emlité, hogy koszorút hozott egyszersmind Petőfi emlékére az akadémia részéről, kiről az akadémia ugyanazt mondhatja, a mit mondott a francia tudós társaság Moliére-röl: „Az ö dicsőségéből semmi sem hiányzott, de ő hiányzik a miénkből.“ Lakoma közben a nemze ti színház tagjai távirati üdvözlést küldtek.

Este s zinházi előadás volt. „Petőfi emlékezete“ cimü alkalmi szinmüvet adtak elő műkedvelők. Keserű Bérczy Ilona asszony irta s egyszersmind igen ügyesen is játszott benne. E műben egy fiatal nő, ki a költőt müveiért szereti, kegyelettel ápolja annak emlékezetét, s midőn halálhírét veszi, kolostorba akar menni. Azonban jő egy ifjú, ki a költőt szintén nagyon szereti, sőt ahoz külsőleg hasonlít is, s igy a nő kolostor helyett oltárhoz lép vele.

E színmű után Reményi és Plotényi hangszerei ken, Füredi pedig szép népdalokkal gyönyörködtették a közönséget. Végül pedig bál volt, melyen igazi vendégszeretet, jókedv és magyar női viselet volt látható.

így folyt le e kegyeletes emlékünnep, melylyel Félegyháza nem csak az irodalmi dicsőséget, hanem önmagát is megtiszteld.

Akadémiai Tárcák.

(Október 14-dikén.)

(A Rákóci -korból. — Levélirodalmunk. — Bercsényi az életben és leveleiben. — Gyulai Pál a Petőfi-ünnepélyről.

— Le a függönynyel.)

(U. L.) A Rákóci-kor történetírója és dalnoka, Tbaly Kálmán, ma ismét nevezetes adalékokkal ismertetett meg e kor történetéből. Ezek gr. Bercsényi levelei, melyek közelébb összegyűjtve önállóan jelennek meg a Rákóci tár II. kötetében. E levelek egyaránt tanulságosak történeti és átalános irodalmi szempontból. S nálunk anyival érdekesb jelenségek, mert a magyar levélirodalom vajmi csekély számú termékeket tud felmutatni. Ott vannak Zrínyi meg Eszterházy Miklós levelei, aztán következik sok gondolatjel, aztán az Orczy és Barcsay közötti levelezés, s ezzel az egész sorozatnak vége van. Mikes levelei, mint ezt Toldy indokoltan bebizonyitá, csak alakok a történetiró krónikája részére; szintén ilyenek jó nagy részt a Szalay Agostonféle gyűjteményben foglalt levelek. A magyar tulajdonképeni levél irodalom oly anyira parlagon hever, hogy Kazinczy Ferenc, e legkitűnőbb levélíró leveleit sem bírjuk még teljesen.

Thaly Kálmán most e pangó irodalomhoz nevezetes dolgokkal járult. „Csak néhány homokszem — úgy mond — de fénylők, ragyogók ; Bercsényi lelkének kipattant szikrái.“ Bercsényi, a kuruc generális, tömérdek levelet irt,melyek Rákócihoz,Bottyán,Eszterházy vagy Károlyihoz voltak intézve. A legtöbbet sajátkezüleg irta, folyékony apró betűivel. Csak mikor a köszvény bántotta, mondta tollba leveleit. Ezek 1703 okt. 29-dikétöl 1711 apr. 2 dikáig terjednek, s igy áthúzódnak a kuruc világ összes történetén.

Thaly számos töredéket felolvasott. Meglepetve hallgattuk.

Bercsényi leveleiben találólag nyilvánul amaz átalá- nosan ismert állítás igazsága, melyet a jó Buffon után oly sokan elmondottak.!) a Rákóci-kor ama nagy szellemű hősi alakja,kiről Rákóci rodoBtói száműzetésében, akkor, midőn Bercsényi már kivált az élők sorából,

a szerencsétlen nagy fejedelem történetírói magaslatról tekintett saját élete történetére, azt Írja, hogy „elméje nagyságával mindenkit fölülmúlt.“ E mellett személyes, őszinte, olykor szilaj, a szerencsétlenség napjaiban leirhatlan méla lön, a jövő eseményeit tisztán látó, s a dicsőség vesztén kesergő, mig ebben szive megszakad... . Csak egynek hódol s ez : Rákóci s csak egyet gyűlöl, de ezt le'ke minden ereje és szive minden indulatával: a németet. Hódolata határtalan volt, szintúgy gyűlölete. A szabadság ügyét előtte csak egy név képviselte: Rákóci neve Az ónodi gyűlésen az ö kardja repült ki először hüvelye bői. Gyűlölete egészen a vad fanaíismusig emelkedik, és soha ember még nem gyűlölte úgy a németet, a hogy ő tudta gyűlölni. Ilyen volt Bercsényi, s ilyen ö leveleiben. Irálya szabatos, tiszta s a kor szokásához képest találólag vegyíti belé a latin idézeteket. Sokszor elmés, s midőn a veszteségek felett fájdalma ki- csordúl, a legsötétebb képeket rajzolja maga elé, s keserűen kacag önmaga feleit. Minden ízében rendkívüli szellem, ki történetünk legsajátosb alakjai közé tartozik.

Thaly Kálmán nagy köszönetreméltó munkát tesz, midőn lankadatlan szorgalommá1 gyűjti a Rákóci-kor adatait, s nagy szerencséről szólhat, hogy fáradozásait ily fényes siker követ’ Figyelmeztetjük olvasóinkat a Rákócy-tárra, mely e nevezetes kutatások eredményeit tartalmazza.

Az ülésen még Gyulai Pál szólt, aztán utána Hunfalvy János. Gyulai Pál a félegyházai Petöfi- ünnepélyröl tett jelentést, hol ö és Szász Károly képviselték az akadémiát. „Az ünnepély — úgy mond — egyszerű és benső volt, méltó ama költöhez, kinek költészetét az egyszerűség, őszinteség és bensöség jellemzik.“ Félegyház városa általa üdvözli az akadémiát, mit szives tudomásúl vesznek.

Hunfalvy János az újabb statistikai kiadmányokat mutatta be, utalva arra, hogy most már külön statistikai hivatal és statistikai tanács létezik, mely azonban mindeddig, nehány feltűnőbben scenirozott ülésen kívül semmiben sem adta életjelét. Hunfalvy a legújabb adatokból több számot is idéz, melyek nagyon kedvezőtlen világítást vetnek a mi viszonyainkra. Halljunk csak egy adatot! Poroszországban 1864- ben az újoncok csak 1—3 százaléka nem volt iskolajártas; mig nálunk ugyanakkor az újoncok 78 száza léüa nem tudott Írni s olvasni, sőt Erdélyben 91 százalék!

Le, le a függönynyel 1 — kiáltja ily adatok hallatára a neki pirúlt hazafiság. Sokszor pedig épen nem árt a függöny mögé tekinteni.

A halál útja.

(Egy amerikai utazó naplójából.)

(Sz. L.) A Santa-féböl Chihualmába vezető országút egy részét, Socoro és a paso del norte közt, egy körülbelől 100 mértföld hosszaságú, teljesen terméketlen síkság képezi, mely itt a Rio grande del norte-tói van áthasitva, s mely Chihualmán innen a mapimii sivatagban látszik végződni. A köznép ezt a síkságot valóban igen jellemzően „fornada del muer- tonak“, — a halál útjának — nevezte el, kétségkivül azért, mert már több ezer ember és állat veszté életét a kopár pusztán, az átútazás veszélyes vállalatában. A síkságot egy helyen két hegygerinc övezi körül, melyek ellenséges, vad ind rablóknak szolgálnak leshelyül, miáltal az itteni útazás még veszélyesebbé válik.

A száraz időszakban az egész óriási lapályon egy fűszál vagy egy csepp viz sem található, s az út két oldala némely helyeken betű szerint azon embe rek és állatok csontjaival van körül szegélyezve, kik és a melyek itt a szomjúság és hőség, vagy a rablók áldozatáúl estek.

Augustus 12-dikén körülbelől 4 órakor, miután lovainkat és öszvéreinket utószor megitattuk, isten- hozzádot mondtunk a regényes „Fra-Cristobal“ völgynek, s gyorsan ügetve a félt síksághoz közeledtünk. Kísérőim egy öreg missourii vezető és három öszvérhajtó voltak, kikre a hat öszvér gondját bíztuk.

A borzasztó hőség miatt azon reményben kezdtük meg útunkat ily későn, ho^y az egész éjen át derekasan ügetvén, másnap az éj beálltával célunkhoz érünk, mert számítás szerint ez volt a leghosz- szabb idő, melyen át az állatok az éhséget, szomjúságot és hőséget elviselni képesek. Szegény teremtések ! Menyire szántam őket, midőn a nagy veszély minden gyaDÍtása nélkül fülhegyezve léptek a halál sivatagára.

Alig léptünk a növénynélküli, kopár, homokos síkra, midőn már emberi és állati maradványokra bukkantunk, melyek az út mindkét részén szét voltak szórva.

— Hm! — morgá vezetőm, Parker Sámuel; — már itt fekszenek ők ! Boldogoknak érezhetjük magunkat, ha ez átkozott csonthalmazt nem leszünk kénytelenek szaporítani.

— Parker! hányszor tette meg már ezt az útat ? — kérdém öt, lovainkon az öszvérek előtt ügetve.

— Hétszer.

— S remélem, mindig szerencsésen keresztül vergődött ?

— Azt épen nem mondhatnám.

— S csak éltét mentheté meg ? — kérdém tréfásan.

— Azt is csak alig!

— így tehát körülbelől már vége volt önnek ?

— Ej, nem csak körülbelől, de mondhatnám, hogy mind nekem, mind pedig öszvéreimnek teljesen végünk volt. Elég soká tartott, mig ismét magamhoz tértem, — Öszvéreim azonban sohase tértek! Úgy van uram! Később majd jobban elhiszi nekem! Vízhiány miatt öszvéreim teljesen ellankadtak, s a céltól még 20 mértföldnyire legyek módjára potyogtak el. Nekem pedig fáradtan és félholtan kellett az útat gyalog és magánosán folytatnom, mig végre a célt, melyet elérni törekedtem, megpillantám. — Ekkor azonban én is kimerülve rogytam le, s ha esetlegesen egy mexieói szerecsen nem ment volna el mellettem, ki keresztényi könyö ületböl magához vett és ápolt, öreg csontjaim most már itt feküdnének.

— No Parker, kegyednél ugyan nem sok vigaszt talál az ember.

— Hogyan ? Önnek most a körülményekhez kell magát alkalmaznia; önnek épen úgy, mint nekem, hasonló kalandra kell elökészülnie. Azonban nem kell azért rögtön kétségbeesni. Van mód kikerülni az átkozott indusokat. Az én öreg testem után is leskelödtek ők. Azonban véletlenül megpillantám a helyet, hol a kutyák szaglálódtak, s ezért az egész napon át várnom kellett az égető hőségben, mert csak az éj adott rá alkalmat, hogy őket bizton kikerülhessem.

Néhány óráig gyorsan ügetve nyargaltunk midőn azonban észrevettük, hogy az öszvérek a teher és az égető hőség miatt velünk egyiránt képtelenek haladni, némikép mérsékeltük lépteinket, végre pedig megálltunk, mig a nap a láthatárról a Sierra de los Mimbres mögé nem tűnt el. Könnyű, frissítő szellővel köszöntött be az éj. Azonban mégis megfontolva, hogy mily veszélyes vállalat van még előttünk, mind lovainkat, mind öszvéreinket újólag gyors haladásra késztettük. Az ég fölöttünk nagyon sz^p és derült volt, s a csillagok gyémántokként tündököltek. — Eddig semmi sem akadályozá előhaladásunkat a halál magános útján ; de a veszély gyanitása erőt látszott rajtunk venni. Itt-ott hallottuk egy éhes farkas szomorú vonítását, melyre távoli társai feleletet adtak.

Körülbelől reggeli egy órakor megállapodtunk, hogy lovaink és öszvéreink kissé kipihenjék magukat ; s hogy ez nagyobb hatással legyen rájok, az öszvérekről a nehéz málhákat is leoldtuk. Bár még csak kilenc órai távolra, s a Fra-Cristobal vizhelytöl még csak 25 angol mértföldnyire voltunk, a szomjúság máris meglehetősen zaklatott. S még 70 mértföldet kellett legnagyobb részt az égető nap hevében tennünk! Megvallom, borzadály futá át testemet. Azonban most már nem volt sem segítség, sem szabadulás ! — Egy órai szünet után megújítottuk utazásunkat, s nap fölkeltéig tovább siettünk, midőn ki- vehettük, hogy körülbelől útunk utósó felén vagyunk s egyszersmind szenvedéseink kezdetén.

Az izzadtságtól ellepett s lihegő állatok külseje; lázas szemeik, száraz, félig kinyílt ajkaik s belső nyugtalanságuk elárulák a szomj fájdalmát. Az izzó menyezet, a kopár föld látása és az a gondolat, hogy még majd 50 mértföldnyire vagyunk a vizhelytöl — mind ez a szomorú következményeket éreztető velünk. En a tapasztalt vezető szemeiből igyekeztem olvasni, — de kevés bátorítást találtam bennök. A hajtók megbarnúlt arcái még több levertséget és félelmet árultak el. Utazásunk előtt nehány palack vízzel és cognakkal láttam el magamat, hogy azokat legvégső esetben használjam. Most nehány percig megállván, grogot készítettem, s állataink ajkait és nyelvét is megnedvesitettem vele, mely valóban rövid időre kissé megfrissiteni látszott őket.

Több óráig lassan haladva, folytattuk útunkat. A nap heve fokonként növekedett, úgy hogy az állatok szomja egyszerre egész kínná lön, mely a nyelv heves dagadása következtében oly mértékben növekedett, hogy irántuk való részvétem miatt saját fájdalmaimat teljesen feledém.

Körül-belöl délfelé a hajtók egyike, napszurás- tól találva, eszméletlenül rogyott le. Mi rögtön meg- állapodánk, s minden erőnket megfeszítettük, hogy ismét eszméletre hozzuk, de hasztalan, — egy óra múlva meghalt. Az út hosszasága, s a nap heve miatt kénytelenek voltunk öt rögtön eltemetni, mi szükséges szerek hiányáben igen sok fáradságba került. Késekkel és kezeinkkel ástunk egy kis üreget, melybe fektetvén, földet hánytunk rá, s végső nyugalmának engedtük át.

— Jól tudtam, — morgá Parker, midőn nagy fáradsággal ismét meginditottük állatainkat. — Ezt nem ok nélkül nevezik „a halál útjának.“ Talán még többen is itt fogunk maradni.

Képtelen volnék akkor érzelmeimet leírni, midőn csiga módra tovább másztunk a véghetetlennek tűnő síkságon. A természet sürgetős követelése folytán