Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 7-es doboz

A GNOM KIRÁLY.

Gogol beszélye.

(Folytatás.)

Egy ily útazás alkalmával bárom convictor tért le az ország útjáról, hogy a legelső faluban módját ejtsék valami élelemnek, mert zsákjaik már régóta üresen tátongtak. Ezek a theologus Haliava, a phi- losophus Brutus Tamás s a rhetorikus Gorobetz Ti- ‘ berius valának. A theologus hosszú fiikonc volt, széles vállakkal s föltűnően sajátságos jellemmel. Szokása volt mindent elsajátitni, a mi kezeibe tévedt; igen komor kedélyű volt, s ha lerészegedett, rendesen az erdő legsűrűbbjébe szokott elbúni; ilyenkor aztán sok dolgába került a seminarium igazgatóságának, öt ismét elökeriteni. Brutus Tamás a philosophus víg fickó volt, s ellenkezőleg az előbbivel, egy helyben ragadt, kiszitta pipáját, s ivás után zenészeket fogadott, hogy egy maga járhassa a tropakot. Gyakran kikapta a maga „adag kemény lencséjét;41 ]ó ke- délylyel vévé azt, mondván: jöjjön, a minek jönie kell. Gorobetz Tiber, a rhetorikusnak végre még nem volt joga bajuszt növeszteni, pálinkát inni és pipázni. Csak kisded üstököt *) viselt, jeléül annak, hogy jellemének még nem volt ideje kifejlődni. Ama nagy kölöncökről Ítélve azonban, melyekkel homlokán az osztályban gyakran megjelent, következtetni lehetett, hogy idővel derék katona válik belőle. A theologus Haliava s a philosophus Tamás sokszor meg- cibálák haját kegyük jeléül, és üzéri minőségben alkalmazák.

Midőn elbagyák az országutot, már későre járt. A nap letűnt; a lég még hő volt. A theologus és philosophus némán ballagtak és pipájukat szivák; Tiberius az út szélén álló tüskebokrokat ütögeté botjával. A szűk gyalogösvény tölgy és diófa lombozat közt kígyózott. Itt ott a pusztaságon kisded viruló dombok magaslottak, kerek alakjuk templomkupolákhoz hasonlítván. Búzaföldek már kétszer mutatkoztak, a mikről közeli helységre lehete következtetni. Tanulóink már egy jó órát mentek, a nélkül, hogy csak egy házra is bukkantak volna. A láthatáron a végső alkonypir is kialudt, 8 csupán gyönge sötétvörös fény derengett nyugaton.

*) A kisoroszországiak lenyirják körül fejeiket, s csak a koponya tetején hagynak meg egy hosszú tekercset.

A Petőfl-ünnep Félegyházán.

(Okt. 13-dikán.)

(S.) A vasárnapi vonattal érdekes vendégek indúltak azon alföldi városba, mely e napon Petőfi emlékét kegyelettel ünnepié meg. Ott voltak az akadémia, Kisfaludy-társaság és honvédegylet küldöttjei, köztük Perczel Mór. És bár irodalmi ünnepre siettek, a kard kultusza nagyobbnak látszott, mint a lanté. Perczelt már Kecskeméten szónoklattal üdvözlők, mire az ősz honfi kijelenté, hogy önálló magyar sereg létesítéséért fog küzdeni. A dalárda is énekelt tiszteletére. Félegyházán szintén nagy tisztelettel fogadák. Molnár László, az ünnepély-rendezés elnöke, maga hajtotta a fogatot, (kék-fehér koronázási ban- dérialista öltönyben,) melyen Perczel a városba ment. Az Írókra sokkal kevesebb gond volt. Okét nem fogadták és szállás tekintetében sem részesít ették kellő figyelemben.

Az ünnepély egy órakor kezdődött a templom mögötti téren, hói a ház áll, (most már egészen megújítva), melyben egykor Petőfi szülői laktak. Figyelemből oda szállásolták a költő élő testvérét, Petőfi Istvánt. A városházától indúlt a menet, zeneszóval és lobogókkal. A szürke márvány emléktábla fekete lepellel volt borítva s zöld lombbal környezve. Előtte emelvényen Petőfi csinos mellszobra állt, Kugler szobrász müve. Babérkoszorúk voltak körülte, s tizennégy fiatal lányka fehér ruhában. Balról állt az emelvény a szónokoknak, jobbról pedig az ülések a vendégeknek, kik közt gr. Ráday Gedeon főkapitány is látható volt. Nagy számú közönség volt jelen, nagyobbára a város népe. A dalárda a Szózattal kezdé. Az első szónok Fazekas Alajos félegyházi ügyvéd volt, ki az ünnepély célját melegen adá elő. Egy évben, 1823- ban született ő Petőfivel, s játszótársa volt. Beszéde végén leleplezték az emléktáblát, melyen e szavak olvashatók: „Itt tölté gyermekéveit Petőfi Sándor. A nagy költő emlékének tisztelői. 1861.“ A mellszoborra pedig a lánykák koszorúkat raktak. Azután Szász Károly olvasta föl költeményét, mely mai lap unk első oldalát díszíti. Majd Reményi Ede mondá el az emléktábla és szoborterv történetét következőleg :

„Tisztelt polgártársak ! A ki ismeri mai ünnepé— yőO — Az ördögbe! — kiálta végre a philosophus, — az hittem, majd csak akadunk valami falura.

A theologus egy szót sem hallatott, kémlelő tekintetét szétjártatá a környéken, pipáját újra fogai közé vévé, s mindhárman némán folytaták utjokat.

— Az isten szent nevére, — kezdé újból a phi- sophus és megállt, — itt még az ördögnek sincs nyoma.

— Ha tovább megyünk, talán ráakadunk, vi- szonzá a theologus, a nélkül, hogy szájából a pipát kivenné.

E közben leszállt az éj, szokatlan sötétséget hozván magával. Könnyed felhők még növelők az éj zordonságát; semmi hold és csillag.

A tanulók észrevették, hogy eltévedtek, s már rég elvesztették az igazi útat. Miután a philosophus lábával keresgélte az ösvényt, hirtelen fölkiáltott.

— De hol van hát az út ?

A theologus tűnődött egy darabig; aztán igy felelt:

— Valóban, az éj hollófeketeségü.

A rhetorikus egyik oldalról a másikra támolygott, hasra feküdt, s az útat markolászta; de kezei nehány rókalyukat kivéve nem találtak egyebet. Mérhetlen pusztaság környezte őket, hol jármű kereke nem hagyott még nyomot. A vándorok újból összeszedék erejűket, s tovább mentek. A vidék mindig vadabb és zordonabb lön. A philosophus torkával tön kísérletet, de hangja elhangzott a légben; csak néhány másodperc múltával felelt egy gyönge viszhang , mely farkas üvöltéshez hasonlított.

— Az ördögbe ! mihez fogjunk? szóla a philosophus.

— Már hogy mihez ? felele a theologus, — letelepedünk, s a szabadban töltjük az éjt.

Azzal zsebébe nyúlt, előhúzta pipáját és ismét rágyújtott. De a philosophusnak nem tetszett a javaslat. 0 megszokta már lefekvés előtt elkölteni öt font kenyerét négy font zsírral; gyomrát kiállhatlan üresnek találta. S azonkívül, dacára gondtalan jellemének, mégis kicsit félt a farkosoktól.

— Nem, Haliava, az lehetlen! — mondá, lefeküdni, mint egy kutya, s mitsem enni. Keresgéljünk még egy kissé, hátha akadunk valami lakra, s megvigasztalhatjuk magunkat lefekvés előtt egy pohár pálinkával. i

lyünk keletkezési történetét, az érteni fogja, hogy csekély személyem is fölszólal. Jövő hó 18-dikán lesz immár 7 éve, midőn e városban megjelenvén, a legnagyobb szívélyességgel fogadtattam. Lelkem kétszeresen örült látni Petőfi gyermekkori barátait; s mi természetesebb, mint hogy a kaszinó bankettjén, a most előttünk leleplezett emléktáblát indítványoztam, mely az utókor előtt jelezné, a feledéstől megóvná — a most még mindenkitől ismert házat, melybe világhírű költőnk, mint csecsemő, először ejté ki az édes magyar szót. Nehány perc alatt együtt volt a szükséges összeg, s pár hónapra rá az emléktábla is készen; de a politikai viszonyok akkor még kedvezőtlenek valának arra, hogy ünnepeljünk. A beállott hosszú időközt tehát, engedje meg a tisztelt közönség ! egy rokon tárgy elmondásával kitöltenem. A Petőfi emléktáblával csaknem egy időben fogamzott meg bennem a Petöfi-szobor eszméje is. Nem volt nyugodalmam, elgondolva, mikép fővárosunk, Pest, hol a lánglelkü költő legtovább működött, még nem bir semmi nyilvános emlékkel, mely e hazát lelke- Bitse, az idegent pedig akaratlanúl is figyelmeztesse arra, hogy ki volt az új politikai életre ébredt magyar nép legnagyobb költője? Itt-ott ugyan történt már előbb is apró adakozás bizonyos határozatlan Petőfi-emlékre, de a kezdet olyan volt, mely le nem küzdhető bennem a félelmet, hogy vájjon nem ismétlődik-e a Katona és Kisfaludy- féle szobor kudarc ? Mert ugyan tapasztalásból tudtam, hogy a nemzet kebelében minden honi szépre és jóra él az áldozatkészség szikrája, mely szikrát lángra lobbantani könnyű, de nem oly könnyű az akadályok ellenében fentartani, hogy képes szóval éljek: megmenteni a vizártól, mely any- nyi szomorú példában a „szalmatüz“ gúnynevet adá ellenségének ajkaira. Én tehát igenis számot vetettem magammal, midőn Félegyházáról Kis-Kun-Ha- lasra utazván, onnan 1860 november 20-án fölszó- litást intéztem a nemzethez, hogy adakozzék egy Pe- töfi-szoborra, melyet fővárosunk valamelyik nyilvános terén ércből emeljünk. Ily fölszólitást — úgy hiszem — a haza bármelyik ismert fia egyenlő joggal tehetett; nálam azonban még ké; különös ok is szolgált föllépésem elhatározására; először: mert

A pálinka szóra morgott egyet a theologus, s hozzá tévé:

— Igaz, mi nem maradhatunk itt.

A tanúlók újból meginaltak, s nagy gyönyörűségükre a távolbúi ebugatást hallottak. Fület hegyezé- nek a legfeszültebb figyelemmmel, mily irányból jő a barátságos hang, s vidor kedvvel tartottak feléje. Miután egy darabig mentek, világosságot vettek észre.

— Falu! falu! — ordita a philosophus.

Sejtelmük nem volt csalódás. Nehány perc múlva kis tanyára értek, mely csupán két egy udvarra szolgáló házból állt. Egy ablakban mécs pislogott s a bozót közül néhány szeder törzse nyúlt ki.

A tanulók átpislantottak a kapu rcpedékein egy tágas udvarba, mely tsumakik *) jármüveivel volt tele. Az égen egyes csillagok tűntek föl.

— Rajta fiúk ! szóla a philosophus, — ne álljunk meg a hegy előtt. Be kell mennünk bármi áron.

A három tudós egyezerre koppantott az ajtón; mintha egy érctorokból kiáltották volna:

— Fölnyitni!

Nemsokára csikordúlt az ajtó, s a tanulók megpillantottak egy báránybörbe burkolt vén asszonyt.

— Ki van itt? — kérdé erősen köhécselve.

— Hagyd itt töltenünk ez éjt, jó anyóka! Eltévedtünk, s künn a mezőn ép oly kietlenség borong, valamint gyomrunkban.

— Kik vagvtok?

Ov

— Ártatlan lények, a theologus Haliava, philosophus Brusus és rhetorikus Gorobetz.

— Lehetlen, — mormogá az anyó. — Szobáink telvék emberekkel, és minden zug meg van zsúfolva. Nem adhatok nektek helyet. Aztán szerfölött nagyok és erősek is vagytok, a ház összeros- kadna alattatok. Ismerem ezeket a theologusokat és pbilosophu8okat; ezek a boriszákok lerágják az ember fülét, s azonfölül még ösBze is törnek mindent. Pusztuljatok! Itt nincs számotokra hely.

— Könyörülj rajtunk, szegény keresztény lelkeken, jó asszony. Dugj, a hova akarsz, s ha valami csinyt követnénk el, legyen az bármi . . . száradjanak el kezeink.

Az öreg engedni látszék kérésüknek.

(Folyt, köv.)

*) Kóbor kalmárok.

tudtam és tudom, hogy a művészet és irodalom, mint elválhatlan édes testvérek, mindenben egymás támogatására utalvák, és másodszor, főleg azon körülménynél fogva, mert pályámon a közvetlen hatás által személyesen is sokat reméltem tehetni. S hogy számításomban nem csalódtam, megmutató az eredmény. Ám erről részletes közlést tenni nem ez alkalomra való, de azt mégis kijelenthetem, hogy az akadályok dacára, melyek a letelt kétszeresen mostoha évek alatt minden hazai ügy, s igy ez elé is tornyosúltak, m a már mégis a Petőfi-szoborra közel lő ezer forinttal rendelkezünk; s igy azt hiszem: napról-napra kevésbedik azon kétkedÖK száma, kik elérhetlennek tárták az eleve kitűzött 30 ezer forintot. Ily összeg okvetlenül szükséges arra, hogy a szobor a költő nevéhez, a főváros díszéhez s a nemzet hálájához méltó legyen. Hogy más példákat ne emlitsek: vannak Göthe- és Schiller-szobrok Németországban, melyek kétszer, sőt háromszor enyibe is kerülnek, pedig Göthe- és Schiller-szobor nemcsak egy városban díszük, de 5—6, sőt többen is. Ha tehát nem is vagyunk oly gazdagok, mint a németek, 30 forintot mégis csak összehozhatunk. Lelkesítő példa erre a fölállítandó Széchenyi-szobor, melyhez a nemzet 80 ezer forintnál többet adott. A Petöfi-szoborhoz meglevő pénzek legnagyobb része, kamatokkal mintegy 12 ezer forint, általam, — nyilvános számadás és felelősség mellett, — a pesti első takarékpénztárba berakva, kamatozik; a kisebb része pedig, mintegy 3000 ft mások által van kezelve. Ám, a mit a provisorius kormány visszatartott, azt mostani alkotmányos belügyminisztériumunktól, folyamodásomra, megnyertük, t. i. a végintézkedés jogát. E szerint közelé’bb Pesten egyesíteni fogjuk a tőkéket, s tanácskozni a fölött, hogy a még hiányzó összeg legkönnyebben miként szerezhető meg. Mindenesetre irányadó kell, hogy legyen lépéseinkben ezentúl is: kerülni minden elhamarkodást, semmit a jóizlés, a nemzeti becsület s művészetünk rovására nem tenni. És most visszatérek beszédem kezdetére, mely ez ünnepély tárgyának volt szentelve. Ha elgondoljuk, hogy magában véve egy kis emlék-tábla leleplezés országos eseménynek nem tekinthető, s arra mégis e haza több részéből ily szép szám-