Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 7-es doboz

gyöngéden megszorító, mintegy kifejezve, hogy meg- ] értette, s hogy nem haragszik, s azután ?

Azután még egy párszor ellátogatott Idához, s egy délután tudatta vele, hogy miután másnap reggel elutazik, ez búcsúlátogatása.

Úgy váltak el egymástól, mint jó barátok.

S másnap Petőfi csakugyan elhagyá L—t, St. barátjával együtt.

Már egy óranegyednyi távolságban hagyták maguk mögött a várost, midőn egy útszéli csárda mellett elhaladva, Petőfi „megállj“-t kiáltott a kocsisnak.

— M i baj ? kérdé St.

— A városban felejtettem a Köpönyegem, — j felelt nyugodtan Petőfi, mialatt leszállt a kocsiról, j

— Majd visszafordúl a kocsis.

— Nem szükséges, majd csak magam megyek, j

— Igen, de a várost már igen messzire elhagytuk.

— Nem tesz semmit.

St. ismervén Petőfi határozottságát, elhallgatott. Petőfi pedig haladt a város felé, s midőn az útszéli csárdához ért, — bement. A csárda ablakában gyönyörű fehér rózsák nyíltak. Ezekből a legszebbiket megvette, s azután egyenesen a városnak tartott, s oda beérve, Ida lakása felé irányzá lépteit. Bekopogtatott.

Ida éppen a múlt napok eseményei fölött gon.

| dolkodott, melyeket oly különös álomszerüeknek talált, midőn merengéséből a kopogtatásra felriadt.

— Szabad! — kiáltá.

Az ajtó kinyílt, s Ida meglepetve Petőfit látta maga előtt, rózsával kezében.

— Ön még sem utazott el ? — kérdé, nehány lépést előre téve.

— Igen, hanem ezt a fehér rózsát még el akartam önnek emlékül hozni. Isten önnel.

Azzal megfordult s távozott.

Ida pedig nem tudta mire vélni a dolgot, most még álomszerűbbnek látta mindazt, a mi vele két hét óta történt; s csak midőn véletlenül a fehér ró- zsára esett tekintete, látta, hogy talán minden való volt! Az a rózsa még mást is bizonyított, s Ida leolvasta róla.

— Ez az ember igazán szeretett, — de én menyasszony vagyok; nekünk válnunk kellett.