Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 5-ös doboz

— Fiam! te ne egyél, te ne nyugodj, menj, mig házatok küszöbét át nem lépted, mert apád tegnap óta halálán van; de mit tegyünk mi ? hová rejtsük ezeket itt, és pedig itt van Szacs- vay is és még két somogyi képviselő.

Nem telt belé egy óra, otthon voltunk.

Ezután jött a hajsza-korszak; engem is furvézerré akartak avanzsiroztatni, de biz én megszöktem. A fiatal kor mindig vig; én is vaddisznókat, őzeket vadásztam azokban a nagy erdőségekben, melyek akkor még Zerénd, Vadász és Szalonta közt elterültek.

Egy este Csegődre vetődtem, lehetett úgy szeptember közepe. A rengeteg közepén akkor még imitt-amott volt egy darab irtás, rajta pár szalontai tanyával. Ide húzódtam. Egy jómódú major istállójának ajtajában állt egy J fiatal ember, szép szőke haja kozákosan volt nyírva, úgy illett neki, hogy a vasvillára támaszkodva figyelte minden mozdulatomat. Ez volt Szacsvay. A kertben pedig egy pár éltesebb kapálgatott, de sehogy sem ment a kapa-forgatás. A nap már nyugvóra hajolt, az este hűvös volt, a két öreg mégis ott piszkálgatott. Az asszony nyugodtabb volt, de a férfi erősen tö- rülgeté kopasz homlokát a nagy kalap alatt.

— Jó estét kívánok, Táncsies bátyám!

Most már nem ijedt meg, megismert.

Ekkor láttam utoljára őket. Volt akkor

azon a vidéken egy jó édes anya, a ki kebelére fogadta az üldözöttet, a hol már akkor azt prédikálták, hogy ne féljetek, «agyermek nem halt meg, hanem csak alszik» — ehez mentem ón is, ehez a jó anyjához, a debreczeni kollégiumhoz ; innen hordtuk mi szét az országba azokat a biztatásokat, a miket ez a jó anya fülünkbe sugdosott; mindenfelé gyász volt, mély, eltörül - hetetlen gyász; csak a volt honvédekből lett legátusok danolták már, — hiszen ki félne egy legátustól? — bogy «Megvirrad még valaha! Nem lesz mindig éjszaka !» Feriz