Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 5-ös doboz
«Brávó! Éljen Táncsics bácsi! Lefőzte 5 kend azt a hebe-hurgya Petőfit! Bravó!» — j Az öreg erre még bőszebb lett, másnap már ásót, kapát, vasvillát rekommandált. Na de boldog idők voltak azok. Sok volt, | csak úgy termett az apostol; — de biz azok mind elmúltak, csupán Jókai maradt meg bud- get-szavazónak és utolsó prolog-irónak, de hát adja Isten, hogy legeslegutolsó legyen közöttünk | a hazamenésben. Nos hát mi elmentünk harczolni, az apostolok pedig bankót csinálni; mi megvertünk sok németet, ők pedig csináltak sok bankót. Szép egyetértés volt, mindenki elvégezte, a mi í reá volt bizva. De biz ennek is hamar vége lett, mert jött Világos, — nemcsak a honvédek, de az apostolok oszlásának is keserves ideje. Én nem sokat időztem Szöllősön, hol a valódi fegyverletétel volt, hanem jó próbált lovainkon harmad-magammal, ismerve ott az egész környéket, vesd el magad, torony irányában haza felé. A vörös zsinóros attila, kard még megvolt, de a honvéd már csak emlékezetben élt, — feltámadt bennünk újra a legátus szellem. Reggelre Anton voltunk, be egyenest a rektorhoz reggelizni. A hűvös tornáczon egy pár idősecske cseléd küzködött egy nagy tál frissen fejt tejjel, fakanalozva a bele aprított puha kenyeret. — A nő bihariasan kék lencsés kendővel kötötte be fejét, ugyanilyen szoknyát viselve hozzá, a férfinak frissen borotvált képén csak a szája felett elnyirbált bajusz maradt meg a régiből. — Pardonne! A görbe fésű is ott volt! — Jó reggelt kívánok Táncsics bátya! Halálra ijedt a szegény jó öreg! Nem birt többet egy falatot sem enni. Neje, ki mindig vele volt, két kezébe rejtette arczát és térdére hajolva csendesen zokogott. — Hát megismert öcsém, ebben a ruházatban ?-— Meg bátyám, meg; nem a szakái, nem a bajusz, — nem; ezek a szemek, ez a homlok, ez, ez árulta el, ezt nem lehet elváltoztatni. Ez alatt átjött az öreg 70 éves tiszteletes is, ez az öreg jó lélek, a kit még szopós koromban is ilyen öregnek ismertem; meglátott és értesült a szomorú valóról: egy szó, egy sóhaj | nélkül csak bámult, és mint élő forrásból folytak végig redős arczán könyei, tanúbizonyságai véghetetlen fájdalmának. Nagy sokára erőt veit magán.
