Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 4-es doboz

nagyszerű titkot leleplezni lehetne; de miután t. szerkesztő ur azt jegyzi meg, hogy „az illető t. lelkész ur igen lekötelez bennünket, ha e tényre vonatkozólag beküldi nyilatkozatát“, nem állhatok ellent lelkem ösztönének, hogy ez örvendetes találkozásról szerkesztő urat ne tudósitsam.

Petőfi Sándor nálam volt!! de nem 1854 ik évben, mint azt Kiss Elek ur Írja, hanem 1851-ben, julius közepén, egy csütörtökön délután 3 órakor tért be hajlékomba. — Ö magát, mihelyt szobámba belépett, Petőfi Istvánnak nevezte; de én, ki őt életének négy feltűnő korából — úgymint gyermekkorából — Lörinczrol, kiszolgált katonakorából Sopronból, másodizbeni deákkorából Pápáról, s költőkorából Szegszárdról ismerem, arczvonásai- ban azonnal ráismertem, s minden további tartózkodás nélkül nyilvánitám előtte meggyőződésemet, mondván, „hogy én Istvánt nem ismerem, nem is láttam soha, de Sándort igen, s te nemis István, hanem maga a nagy s kedves költő Sándor, az én egyik régi s igen kedves barátom vagy; — itt nincs okod télni, légy nyugodt, gondodat vis> lem.“

E férfias határozott nyilatkozatom után ősem titkolózott többé. Elsőbb is családját említette fel, azután elbeszélé, mikép menekült meg Erdélyben az orosz fegyverektől; elpanaszlá bujdosásainak keserűségeit, s azt a sok szívtelenséget s részvétlenséget, melyet meg kell kóstolni egy halálra üldözött bujdosónak, s mégis vigaszára — mond végre — „mennyire meg- édesül ez a sok keserűség keblemben, mikor egy oly baráthoz térhetek be, kinek hűségében kételkedni okom nincs, mint te is vagy, édes Lajosom, kihez nem a véletlen, de hű baráti utasitás téritett be.“

Ekkor adtuk egymásnak omló örömkönyük között a baráti viszontlátás édes forró csókjait; elkezdtünk a múltakon andalogni sok barátunk- s barát - nénkról, megemlékezvén s kérdezgetvén egymást : hát ez, meg ez, él-e? hol van? minő állásban stb.; a jövendőkről pedig ábrándoztunk s politizáltunk *), mig egy pár itcze jó moóri bor lecsepegtetése mellett az éjfél az asztalnál ért bennünket, honnét fölkelvén, egymásnak jó éjt mondva, lefeküdtünk s csendesen elaludtunk.

Rövid, de édes álom után egymástól érzékeny búcsút véve, kórtere kocsira ültettem, s Ménfőig vittettem, honnét Győrbe P. F. tanár úrhoz volt menendő; Győrig azért nem vette igénybe kocsimat, mert — úgymond —

,fiélek, hogy igy könnyebben elfognak.“ — Ez elválás után nálam hagyta utitársát, mogyorófa-pálczáját, ezen szavakkal : „e pálczát nálad hagyom emlékül, kedves Lajosom, viseld gondját addig, mig visszatérhetek hozzád,“ mely kedves emléktől azonban egy álbarát 1854-ben megfosztott. Oh, de él-e mégis Petőfi?! 1851. óta vajmi sok óra reppent el, s meglátogathat-e még engem! Én azóta felőle semmitsem hallottam! — Adja az ég, hogy ígérete s az én óhajom s reményem mielőbb teljesüljön! Ezeket mondhatom hitelesen Petőfi életbenlétéről. Kápli Lajos.

XXXIII. Ugyanonnan egy második levél.

Kis-Babo(h, január 20.

A Vasárnapi Újság f. é. 2-ik számában a „Szerkesztői mondanivalók“ között méltóztatott felszólitani, hogy „tegyem szivemre kezemet, s valljam meg, nem lehető-e, hogy csalódtam Petőfi személyében ?“ — melyre a kö- vetkezendőket felelni szerencsés vagyok.

Az időre nézve inkább lehetne tévedés, mint a személyre nézve csalódás; mert, a világosi katastrofa után 1852-ig több menekvő szerencséltetett bizalmával, s igy az időt könnyen összezavarhatnám, de a személyre nézve

*) Igen sajnáljuk, hogy a közlő ur vendégének nyilatkozataiból egyes részleteket nem említ, hadd szólhatnánk hozzá többen is, mennyire emelik ezek a dolog valószinü- ségét. Szerk.