Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 3-as doboz

A FESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA.

— Szept. 8. —

Visszaemlékezések Petőfire.

— Petőfi Sándor egy ifjúkori barátjától. —

(I.) 1842. év julius havában Balaton-Füreden Fekete Gábor szinigazgató társulatába léptein, mint kezdő. Hat heti működésem alatt keveset észleltem, mert a színészet belső világa eddig előttem ismeretlen lévén, bámulatból bámulatba ragadt, csupán arra emlékszem, hogy a színkörben, mely kőkerítésből állott a mostani födött színkör helyén, — idősb Lendvay Márton vendégjátékául Seribe »Láncz« j czimü vigjátékát adtuk, melyben egy bejelentő inast személyesítettem. Nagyon hűvös este volt, s én a hideg szél ellen fejemet sapkával óva vártam jelenésemet. Egyszerre az ügyelő rám rivall: »A végszót elmondták, fusson jelenésére.« Én ijedten a színpadra ugróm s a grófi szalonban födött fővel jelentem harsány hangon: »X. ur kíván udvarolni.« A közönség a nagy sötétség miatt ugyan nem látta balesetemet, de a színészek homéri kaczajban adtak kifejezést nevető ingereiknek.

E felsülés nagyon elcsüggesztett s majdnem öngyilkos lettem, de Deézsi Zsiga vigasztalása és múltjából vett anekdotái lassankint kijózanítottak, később pedig egy véletlen egészen megnyugtatott.

Schiller »Haramiáit« adtuk, Moor Károly szerepét Török Béni személyesítette; jelenete közben hosszabb szünideje lévén, reá gyújtott rövidszáru makra pipájára, s adomázott a többi társaknak: az ügyelő a színpad másik oldalán volt elfoglalva, s midőn Moor Károly végszavát hallja — integet kézzel- lábbal a nevető csoport felé, de senki sem veszi észre, s mire a színpad mögött átfut, az előadás megakad, az ügyelő lelkendezve kiáltja '• »Török ur elkésett«, erre Török beugrik a haramiák közé makra pipájával szájában — közönség és színész hahotázik, Török pedig igyekszik a legmulattatóbb mozdulatok kísérete mellett pipáját valami ruharedőbe eloeempészni. Ha

OJ

már ily első rangú színészen is megeshetik efféle baj •— úgy én is megnyughattam balesetemen.

Fekete Gábor ezután, nem ugyan e hibámért, hanem gyermekes kinézésemért bocsátott el társulatától, és én kétségbeestem jövőm fölött. Azonban Deézsi Zsiga barátságos jóindulata, ki daczára az akkori elsőrangú színészeknél dívó arisztokratikus j hajlamoknak, mindig az ifjabb nemzedékkel barátkozott — nem engedett csüggednem. Én szerettem i énekelni, ő pedig a nótákat hallgatni; legkedvesebb dalai voltak; »Ne tekints oly mosolyogva,« »Jöszte ablakodra kedves« — »Téli virág hófuvalom alatt* stb. Egy alkalommal, midőn igy ketten dalolva, búslakodtunk, Szabó Jóska, ki akkor szervezte társulatát, megnallotta érczes hangomat s rögtön szerződtetett mint kardalnokot.

Szabó Jóska, ki azelőtt a nemzeti szinház kardalnoka volt, 1842-ik okt. hó második felében kezdte meg Székesfehérvártt színigazgatói pályáját. Jövedelmeink a társulat arányához mérve csekélyek voltak; osztályrészre szerződtünk, akkor proporcziónak hívtuk, 150 frt v. ezédulában volt egy tized, s ha egy hét alatt ennyi jövedelmünk volt, akkor az én osztályrészem 3 váltó frt volt. Sokat koplaltam, de pályám iránti határtalan vonzalmam csüggedni nem engedett.

A súgó megszegte szerződését, elmaradt, szerettem volna súgni, mert akkor 1 frt 30 krral több lett volna a proporczió, de nem használhattak nagyon dörmögő hangom miatt.

Nem sokára az igazgatónál uj kezdő színész jelentkezett; (akkor jött Baki színtársulatától) s bemutatja magát mint Petőfi Sándor. Rendezőnk, Almási Pista nem sokat nézett ki belőle és ugyancsak fitymálva fogadta, (kurta gallérköpönyege miatt alkalmasint garahoncziás diáknak nézte,) de mi ifjabbak, kiket rajongás fűzött a színpad deszkáihoz és a szép művészetek minden osztályához, bámultuk a 19 éves ifjút, kinek már akkor költeménye jelent meg nyomtatásban, még pedig az »Athenaeum«-ban.

A mint megismerkedtünk, legelső kérdésem volt: Van-e már lakása? s minthogy örömömre nem volt, fölhívtam: oszsza meg az enyémet, melynél olcsóbbat keresve sem talál Székesfehérvárott.

Mai számunkhoz fél ir melléklet van csatolva.

f V» HVliXUll

Ili tJWi

j in uoia

x OÜÍA/i v x

A régi fehérvári szinház mögött, mely inkább terem volt, egy szűk köz volt, nem tudom, hogy meg van-e még? Abban a közben volt egy kis igénytelen házacska, melynek két ablaka a közre nyílt, abban a szobában lakott egy szegényebb sorsú magyar szűcs, nejével; egy kissé korosak [voltak már, de áldott jó szivüek. Ezekkel egy szobában laktam én. Az én birodalmam egy tornyos nyoszolya volt, annyi dunyha éB párnával megtömve, hogy majdnem pehelybe fúltam.

Diadallal hoztam ide Petőfi Sándort, megosztottam vele birodalmamat, a pelyhes ágyat, ő pedig megosztotta a házbért, mert ezentúl két bankó forintot fizettünk fejenkint. Lassankint, daczára annak, hogy ő lutheránus, én meg pápista voltam: megbarátkoztunk; — ez pedig nem csekélység volt abban a korban, midőn a különböző vallásu iskolák tanulói legalább kétszer tartottak havonkint a lapdázó mezőn vallásháborút; a tanárok rendesen szemet hunytak, ha csak valami nagyon szembeszökő eset szigorra nem kényszeri- tette őket. Egy Ízben magam is két hétig hordtam egy lutheránus lapdaverő bot érintésének a nyomát.

A kifejlődött baráti viszony következtében mindig megtisztelt azzal, hogy újabb költeményeit legelőször nekem adta át olvasás végett. E bizalma alkalmasint onnét fejlődött, mert észrevette, hogy mily lelkesedéssel hallgatom gyönyörű költeményeit, és e bizalom még akkor sem szűnt meg, midőn barátságunk haraggá változott.

Petőfinek társulatunknál a »Bársony czipő« regényes vitézijátékban volt első föllépte, hogy miféle szerepben, már nem emlékezem, mert 40 év óta soha sem adtuk elő. Trikóban kellett megjelenni ; vékony, kissé görbe lábszáraival kissé furcsán nézett ki, s csak fejét hordá oly magasan, mintha az egész világ őt uralná. Szépen, értelmesen szavalt, de orrhangjával az igazgató, s különösen Almási Pista sehogy sem tudott kibékülni. Már-már kifelé állott rudja, midőn a főpróbán súgás végett kezébe adják a színdarabot, minthogy a rendes súgó hirtelen megbetegedett.

Este pompásan ment az előadás; az öreg Keszy bácsi és Almási Pista, kik súgó nélkül olyanok voltak, mint a csuka viz nélkül, — szerepeiket úgy utána mondták, minha csak olvasták vona; bezzeg volt aztán lelkesedés, kézszoritás, ölelés; az igazgató a legnagyobb nyájassággal üdvözölte Petőfit uj pályáján, melynek páratlan prófétája, illetőleg szent lelke leend — tehát legyen súgó. O még több fizetést ad neki, de súgó legyen, és ne színész!

Petőfi Sándor és súgó! Sas a kalitban, király a lebujbán — oroszlán az ürgelyukban !! S ez eszme fel- bőszité. Haza érkezvén, szerény vacsoránkat, mely két garas ára pörczből állott, (Fehérvárit igy hívják a töpörtyüt) meg sem izlelé, hanem rágyújtott hosszú szárú selmeczi pipájára, és haját borzolva, hosszú léptekkel mérte végig a kurta szobát.

Szerény, jó szivü háziasszonyunk nagyon megrémült; együgyüségében azt hitte az istenadta, hogy Sándor alól már a világ feneke is kiesett, mert ő ekkora kétségbeesést csak akkor látott, mikor Fehérvárit a nagy tűz volt; hozzám sompolygott kérdő tekintettel, — mert szólni dehogy mert volna — én megnyugtattam s ő aludni ment.

Nem úgy Petőfi! Őt a csalódás képzelete alkotta fényes világából egyenesen a sugólyuk sötétségébe sújtotta alá; keble olyan volt, mint a háborgó Balaton, melyen csak a villámok czikázása hasonli- tott szenvedélytől torzított lázas tekintetéhez. Nem háborgattam néma küzdelmében, várnom kellett, mig kitombolja magát s reggel majd megvitatjuk, hogy quid ? quomodo ? quibus auxiliis ?

Végre magam is lefeküdtem, mert reggel 8 órakor Praeciosa karpróbáján meg kellett jelennem ; Petőfit felmentették e kötelesség alól, mert se hangja, se hallása nem volt. Reggel öltözés közben szavalni kezdi az éjfolyama alatt irt költeményét, melynek czime volt: »A súgó« Én gyönyörködve s a 16 éves ifjú elragadtatásával szívtam magamba a gondolatok egymást űző szépségét; tiz versszakban, melyek peregtek mint a gyöngyök, lefesti a súgó korlátlan uralmát, kinek szeszélyétől függ a színpadi hős — a szerelmes nő — a dráma költője, stb. egy csengetés, s a függöny lehull, midőn a hős csak feléig jutott mondatának, vagy midőn a közönség legmohóbban várná a cselekvény kifejlődését. S mégis, neki nem kell e hatalom a színpad alatt, neki dicsőség kell a deszkákon I

Ezen költeményét nehány nap múlva, midőn Szabó Jóska megígérte, hogy csak addig veszi igény- ! be súgását, mig súgója megérkezik, darabokra tépte s ezzel együtt haragját is megsemmisítette. Én máig j sajnálom, hogy meg nem menthettem, mert élénken emlékezem azon kellemes hatásra, melyet bennem | előidézett.

1842—3. tele meglehetős enyhe volt, s mégis pártolás hiánya miatt pusztulnunk kellett Fehérvárról, pedig azelőtt a megye pártfogása mellett ez volt bölcsője a magyar színészetnek. El is indultunk Kecskemétre. A ki a negyvenes évek közlekedési nyomoraira emlékezik, tudhatja, mily keserves utak lehettek Dunán innen, Dunán túl; Székesfehérvártól a Dunán Adonynál átkelve, homokbuezkás Kecskemét városáig.

Nem akarom az utikészületek unalmas leírásával olvasómat fárasztani. Nyolcz szekéren mentünk; legelői az igazgató és családja kényelmes ülésü hintóbán, utána mindjárt a primadonna körülrakva ágypárnákkal, nehogy náthásán kelljen kecskeméti hódításait megkezdenie; pedig az istenadta teljes életében arról volt nevezetes, hogy éven át csak két Ízben szenvedett ilyen bajban, de minden roham rendesen hat hóig tartott.

Petőfi, én és Eresei, a rubatárnok, mint legifjabbak és a színészi arisztokraták által lenézett kezdők, a garderobos szekérre jutottunk, melynek terhe oly magasra volt rakva, hogy minden buezka, vagy kátyúnál, a földüléstől kellett remegnünk. Petőfi a kocsis mellé telepedett, mi pedig Ereseivel a ládák magaslatára; mind a hárman nagyon vékonyan voltunk öltözve, vagyis a tél nyárban talált. Sándor bár alantabb ült, mégis lenézett bennünket, mert neki köpönyege is volt! — De milyen? Uram isten ! oly rövid kerek gallér, mely derekán alul egy hüvelyknyit sem takart el; s midőn sárga fényes gombu, akkoi divatos sötétkék kvekkerjét alávette, nemcsak kél szárnya, hanem a derékra illesztett gombok is ki kandikáltak a köpeny alól.

A Duna szele ugyancsak átjárta libabőrös ar ezunkat, azért a komp melletti csárdában melegitet paprikás bort ittunk, mely fölhevített s végre földeri tett. Sok pocsolyán kellett átvergődnünk; a lovak í