Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
— Mit gondol ön az istenért? . . . magyar bankóban? ! — Igen, magyar bankóban. — De hát miért ? — kórdó nagy mérgesen, — hiszen ezeknek nincsen magyar bankójok. — Ha a tábornok ur kegyeskedik egy kis türelemmel — s ezt hangsúlyoztam — kihallgatni, megmondom ; — épen azért, mert nincsen magyar bankójok, tőlünk kell, hogy váltsanak ; ők befizetnek, a tábornok ur újra visszaváltja tőlök, s lesz osztrák bankója a külföldi szükségletekre, s ez azonfelül a magyar bankók hitelét is roppantul emelni fogja, mert azt mondják majd: Bem tábornok a hadi sarczot is magyar bankóval fizetteti. — Jól mondja! — s lecsillapult, mint a tejleves, hozzám jött, két kezét a vállamra tette s szemeimbe nézett azokkal az intelligens, szép, nagy kék szemeivel, melyek mosolyogni is tudtak. * Nem értem még kvártélyomra, már újra hivatott. Töröknek nem kellett legalább a kardot és sipkát hozni nagy szóta- lanul. — Hány napra van profiantirozva a sereg ? — Négyre. — Kögtön intézkedjék úgy, hogy e négy napon kivid még tiz napra való legyen, — még pedig 48 óra alatt— Lehetetlen, tábornok ur ! — Nem szeretem ezt a szót! — Ha „lehetetlent“ nem csinálnánk, úgy még most is csak ott volnánk Kápolnánál, vagy legfeljebb Déés körül, Urbán pedig Kolozsvárit . . . Tehát csak intézkedjék rögtön; személyesen felelős, s ha nem: — teve hozzá homlokát összeránczolva — főbe lövetem önt! Ezt a szólamot nagyon szerette. * . . . Szerelmes Jézusom, mi lesz már én belőlem ?! . . . Prófontért lőjjenek engem agyon, édes anyámnak egyetlen fiúgyermekét ? ! . . . Dagasztó-teknyö legyen az én koporsóm ? !... Furcsa kis állapot! Elmerengtem gondolatban, s gondolkoztam fel s alá járva a — prófontról. Végre gondolatim kováján egy eszme csiholó- dott. A tapló fogott. — Viktor! — mondám Haray Viktornak. — Eredj rögtön a tábornokhoz, kérd ki a rendeletet írásban s németül; onnan menj a polgármesterhez, mondd neki, hogy egy perez alatt gyűjtse össze a pékmestereket, s jöjjenek ide. ügy lön a mint mondám, s nagy szaporán. Kevés idő múlva nálam volt a heszterczei polgármester, a városi tanács egy része, s az egész pék-ezéh. Elővettem az öreg ur ukázát, élőszóval s érthetően felolvastam előttök, s hozzá tevém : — Uraim ! Ez katonásan van rendelve s katonásan lesz végrehajtva. Ha önök a parancsolatot nem teljesítik: engem a tábornok főbe lövet; de becsületszavamat adom, hogy mielőtt még ez történnék, én lövetek az urak közül vagy hármat agyon ! Mentsük meg hát egymás életét, ezzel egymásnak tartozunk. Mindnyájan aggodalmasan távoztak. Pár óra múlva jön Haray s jelenti, hogy a pékek ezéh- mestere felakasztotta magát, — s engem a tábornok hivat. Fölmentem hozzá. Az előszobában szivszaggató asszonyi sirás fogadott; — a pék özvegye s több gyermek anyja------zo kogott keservesen, s nekem a szivem majd megrepedt, s égető kínnal furdalt lelkiismeretem, hogy azon ember halálának s ezen asszony keserves fájdalmának némileg én vagyok okozója. Sokat ki tudok állani, de kettőt nem : anősirást és a kérdezősködő, unalmas embert . . . Az én tábornokom olyan volt, mint egy kis dorckings- kakas, mikor viadalra bocsátják; dult-fult, kapart lábaival, csakhogy épen nem kukorikolt. Kám támadt dühösen : — Mit csinált ön ? Hallgattam. — Ijeszsze az embereket, hogy féljenek, — de nem, hogy felakaszszák magukat! Nem mondva csináltam én azt, — gondolám magamban. —- Jól van ! Ha 48 óra alatt a 10 napi készlet nem lesz meg, már most duplán lövetem önt főbe ! Elmehet! Elmosolyodtam s távoztam, azon gondolkozva: hogyan lehet valakit duplán főbe lőni? — Bizonyosan ugv, hogy 12 legény helyett 24 minisztrál a lőporos requiemen. * Volt az én tábornokomnak egy bőrnadrágja és egy posztó- bundája ; a bőrnadrágot titkolta, mert egy posztóból alkotottat viselt felette, de a bundát nyilvánosan hordozta s nem csinált belőle semmi titkot: — ez volt neki a legkedvesebb szerszáma,— a mint a főhadiszállására érkezett, levetkőzött a bőrnadrágig, s bundával befödte a titkot, a térképet maga elé tette az asztalra, s fennállva nézte, két karjára támaszkodva, s úgy fújta a követ. Ezen állásban találtam őt többnyire, igy fogadott rendesen ; mintha most is előttem állana. A szükséges proviánt be volt szerezve s én megnyugodva, megelégedve a siker örömétől lelkesülten, kopogtatok be az öreg úrhoz, azzal a szent meggyőződéssel, hogy midőn elmondom neki, hogy rendben van minden, nyakamba fog borulni s mindketten örömkönyeket fogunk sirni. Igen ám, — majd ha fagy ! Kopogtatás után még azt sem vártam, hogy rámondja : szabad ! — benyitottam, úgy mint Ruy-Blas a miniszteri tanácsba, spanyol méltósággal és kasztiliai büszkeséggel. Az öregur mosolygott, nagyon jókedve volt. Akis-nyiresi hegy óta nem láttam ilyen derült hangulatban. — Akkor azt a hirt vittem neki, hogy komisz Urbán nem szállotta meg a hegytetőt,— mire ő mosolyogva csak annyit mondott: «Esel!» magyarán: «Szamár !» Nem várva, hogy ő szóljon, én kezdtem : — Tábornok ur! jelentem, — s itt pozicziót vettem, mint egy tizenkétfontos üteg, — minden készen van ; hova parancsolja, hogy az élelmezést szállíttassam ?-------Vártam az öle lést . . . — Már nincsen szükségem rá! . . . Ha a mennyeknek minden tüzes istennyilája egyszerre belém csapott volna, s van annyi időm, hogy egy pillanatig gondolkozhatom: nem lepett volna úgy meg, mint e nehány szó: már nincsen szükségem rá! Hát ezért fáradoztam, küzködtem, törekedtem, tettem éjjelt nappallá, gyötört hiúságom s kötelességérzetem, megrém- lett agyamban az öngyilkosság eszméje, ha nem tudnék eleget tenni annak, a mi szinte a lehetetlenséggel határos; — meg villant képzelődésemben a pékek ezéhmestere, s özvegyének keserves sírása, Haraynak önfeláldozása,az ások kinos munka, melyet egy egész vidékre ráerőszakoltam, — ezért, hogy: már nincs szükségem rá ! Az öreg ur észrevette zavarodottságomat, vagy jobban mondva fájdalmas meglepetésemet, leült a pamlagra, s intett, hogy üljek mellé, — megtiszteltetés volt; — s monda : — Beszélgessünk. —Találkozott a székely tisztekkel, kik Maros-Vásárhetyről jöttek ? — Azt mondák, önhöz mennek ? — Igen, az utczán egy pillanatra; ők hozták a Haray jelentését, hogy az élelem készen van. — Nekem az volt a tervem, hogy üldözzem Urbánt egész Csernovitzig, s betörjek Bukovinába; ezért kellett olyan sietséggel az élelem, mert az a vidék nagyon szegény s a Dornákat Urbán fölemésztette; — most az összeköttetés váratlanul megnyílt a székelyekkel, fel kell használnom minél gyorsabban ez alkalmat Szeben felé vonulni; először meglepni Puclinert és Gedeont, másodszor pedig segítséget küldeni a székelyeknek. Ha látni fogja ez a hős nép, hogy gondolunk rájok, még jobban fog lelkesülni, lesz katonánk elég !
