Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz

43

Felállván, s jobbját gepiesen a térképre csapván, folytatá :

— Ezt a hadjáratot nem annyira fegyverrel, mint lábbal csináljuk, Maros-Vásárhelyen túl, — itt valahol! — s ujjaival egy pár helyre mutatott a térképen.

És úgy is lön; Puchnerrel Gálfalván volt első csatánk.

— Ismeri-e ön Gábor Aront ? — szólt tovább.

— Nem, tábornok ur! Azt sem tudom kicsoda.

— Nagy férfi! — a székely mozgalom lelke; közönséges paraszt ember, s önt ágyukat, készít zündert, s szervezi és vezeti a sereget, mindenütt elül. ügy vettem ki a székely tisztektől, hogy ő csinál mindent; Gál Sándor a száj és penna, Gábor Áron a tett, és minden. Ismeri ön a székely tiszteket, kik ide jöttek?

— Igen, gróf Lázárt, — s Pöldváry József nagjmn jó barátom.

— Kérdezősködjék a székely dolgokról s emberekről tüzetesen, körülményesen ; részleteket kell hogy tudjak.

— Szabad egy pár kérdést tennem ?

— Tessék!

— Minekutána Vásárhely felé megyünk, azt hiszem, czél- szerübb lenne, ha az élelmi szereket nem fárasztanám ide, hanem a vásárhelyi útra utasítanám.

— Mit gondol az istenért ?! — A mit mondtam, csakis önnek mondtam, a legnagyobb titokban, s elindulásunkig senkinek nem szabad tudni, hogy merre, hova megyünk, — de sőt ellenkezőleg. — Az élelemnek egy részét küldje Dorna felé, ott vannak az Alexanderek.

— Tegnap küldtem nekik.

— Semmi, küldjön bőven; és azt tanulja meg, hogy mikor az ember rendkívüli katonai dolgokat akar végbevinni: legelső a fegyelem, utána a lelkesülés; az elégedetlen ember nem lelkesül, azért mindent el kell követnünk, hogy seregünkben, a mennyire csak lehet, minden ember elégedett legyen; előléptetni mindenkit érdeme szerint, hamar, gyorsan, jól tartani a sereget, s fizetni dúsan. Engem tudom vádolni fognak, hogy pazarlóm a pénzt, de majd a hadjárat végén, az eredmények után látjuk meg, hogy ki harczolt legolcsóbban. — Nézze, a rendes hadseregeknél a gratifikáczió majdnem ismeretlen, — látjuk is, hogyan verekszenek ! — Én minden nyert c=ata, minden nagy város bevétele után, meg fogok jutalmazni mindenkit, ki tényezője volt az eredménynek; a szász urak elég gazdagok, hogy fizessék a mi dicsőségünket.

❖

1849. január első napjaiban történt.

Virradat előtt összes kis seregünk a beszterczei főtéren volt felállítva. A sereg kinyugodta magát, meglehetősen fel volt ruházva, s jól élelmezve.

Virradni kezdett; ködös, homályos, téli idő volt. — Félórái várakozás után megjelent a tábornok, gyalog, botjára támaszkodva biczegett, szürke bundájában, fején csákóval s ezen a történelmileg hires kócsagtoll-forgó, — fegyvertelenül.

Az egyes csapatok előtt álló vezénylő tisztek«tisztelegj!»- et parancsoltak, zörrent a fegyver, pergett a dob, harsogott a trombita, a zászlók meghajoltak ; s midőn ez az igénytelen külsejű, törpe kis csúf emberke az első soroknál megállóit s Mikes Kelemennek azt mondta:

— Alezredes úr, nyittasson sort! — az egész sereget egy villanyszikra futá keresztül, s ott állottunk elbűvölve, mint a bujdosó zsidók a sinai hegy alatt, midőn Mózes megjelent a lángoló tűzbokor mögött, kezében tartván az Urnák törvény- 'ábláit.

A sorok megnyíltak, s lön síri csendesség; vezérünk végig

a sorokat, zárkóztatott. — Bethlen Gergelyt magához pajta, halkan mondott valamit neki, mire Bethlen Ger- zényelt, s a Kossuth-huszár-csapattal előőrsül indult, 'skodott, bókolt, s ő ült rajta, mint egy római senator kurulli széken. — Szép volt ezt az embert látni! a bécsi-légió, az ö hetyke könnyűségével, tollas mska-tusájok égfelé a vállon, mindaddig, mígnem

az ellenseg oldalbordájában; szuronyaikat oldalukon hordták, s csakis akkor tűzték fel a puskára, ha közel volt a német, az ő landsmannjaik. Szemon-szedett, művelt, bátor, könnyelmű gyerek-nép, még rajtuk az iskola pora, — s a halál lehellete.

Utánok a többi, — mint Hugo Viktor mondja: «És menjünk a még jobbakra!»

Közbiil az ágyuk, az öreg ur elkényeztetett «selyem- gyermekei», szerelmének tárgyai, reményeinek horgonya, — s midőn elhaladtak mellette, édes anyai mosolylyal nézett be- léjök.

*■

A nagybányai minorita-barátoktól vett négy lova befogva állt a kapu előtt; jelentém magamat. — A tábornok jókedvű volt, mint mindig, mikor csatára kelt; mint mindig, mikor csatát nyert vagy vesztett. Különös jellege volt, hogy a legkétség- beejtőbb helyzetekben is megtartá hidegvérét, s akkor volt rossz kedvű, zsémbes, szeszélyes, ha tétlenül kellett vesztegelnie.

Felültünk a kocsiba, s hajtatott a sereg után. Hárman valánk, ő, Bauer és én. Hosszas hallgatás után megszólalt.

Mi egészen füllé váltunk.

— Urbán állást vett Tihuczánál. — Tihucza, — mint a térképen látom — természettől alkotott erős vár, kivált most ebben a nagy hóban megkerülhetlen: bevenni majdnem lehetetlen. — Mi be fogjuk venni! Ha Tihucza a miénk, Urbán el van veszve. Két dolog áll előtte: vagy leteszi a fegyvert, de ezt nem fogja tenni, — vagy visszavonul Csernovitzig. Én nyomban követem öt, ,folyton, szakadatlanul, mindaddig, mig ki nem merülünk, úgy hogy öszerogyunk. — Nagyon sajnálom, sok áldozatba fog kerülni, de ennek meg kell lenni. -— Holnapután Erdély éjszaki része, azaz fél Erdély a miénk. Nagyszerű eredmény ! — a ki megéri, gyönyörködhetik benne.

— Csak a tábornok ur kímélje magát! — mondá Bauer.

— A ki másokat halálba küld, annak elül kell járni! — IV. Henrik mondta: «Nem előre, hanem utánam!» —Az őrnagy ur figyelmeztetett már párszor erre, kérem legyen ez az utolsó !

Bauer lesütötte szemeit, én hallgattam; az öreg ur folytatá:

— Meddig üldözöm Urbánt: az bizonytalan s a körülményektől függ, de mindenesetre addig, mig össze nem morzsolom. — Ennek a fanfaronnak ki kell hogy vegyem a fulánkját! — Utálom a lovagiatlan katonát. A ki asszonyokat korbácsoltat, gyermekeket gyilkoltat, fegyvertelen népet mészároltat: az bot alá való és kötélre ! . . .

Elhallgatott. Nekem nagyon ínyem szerint beszélt.

Elértük a sereget. Kértem a tábornokot, engedné meg, hogy lóra üljek és rendelkezzem.

Az öreg ur többnyire kocsiban kisérte seregét, leghátul. Midőn a meghálási helyhez közeledett, vagy előre akart menni, a mellette ülő tisztnek parancsolá : csináltasson utat! — Ez rákiáltott a kocsija mellett lovagló huszárcsapatra: utat a tábornoknak ! — s ez végighangzott a seregen; a szót átvették s tovább adták az elülmenők, s az eleven tömeg ketté vált, mint a tordai hasadék.

Elérvén ordinánezomat — a harcsa bajuszu szótalan Törököt, — leszálltam a kocsiról, felültem a lovamra, s visszalovagoltam a társz ekerekhez.

Szokásunk volt, hogy megérkezvén a táborba, az élelmi társzekereket ütegbe állíttattam fel, s nappal vörös zászlót, éjjel lámpást tűzettem ki, mindig a sereg legvégén, a fő- és az utócsapat közt. Ide jöttek az egyes csapatok, kikapni a por- cziót. A kiosztásnál, mikor csak lehetett, személyesen jelen voltam.

Nehéz feladat az éhes katonával okoskodni; mindegyik első akart lenni, s többnyire szép szóval ugyan, de néha kardlappal is csináltuk a rendet.

A főhadiszállás egy viskóban volt, alig tért el benne egy pár ember a táborkarból. Bementem jelentést tenni s a másnapi parancsot átvenni. Benn volt Mikes Kelemen és Bauer.

Nem igen láttam az öreg urat ilyen komolyan, majdnem