Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz

Mihelyest elindult a bajó, három truppra oszlott a fiatal­ság, körbe vévén a három hírneves követet. A turopolyai gróf a papokat szidta ez lévén neki kedvenez thémája. Szavait szintúgy nem válogatta, mint mikor egy ke­rületi ülésen azt mondta: «Tekintetes károk és rendek : áz á zágrábi püspök nagy hunczfut (akczió—akczió !), építtet magá­nak egy szip kástél, visz bele 12 szip kisasszonykákat és velők jól mulatja magat.» (Ez ugyan nem tartozik a mi tárgyunkhoz, de a történéli igazság kedvéért meg kell említenem, hogy a gróf urat ezért busásan megakcziózták, ő ugyan azzal men­tette magát, hogyannak a szónak «hunczut», nem tudta értel­mét — de azért a 60 girát meg kellett néki fizetni.) Madarász sokat beszélt szónoki diadalairól. Elbeszélte, hogy Cziráky. a fehérmegyei főispán egyszer nagyon szerette volna őt kapaczitálni, s csak úgy familiáriter «uramöcsémnek» szólította; ő meg azután mindig per «Urambátyám» titulálta azt, s mikor aztán a sok urambátyám kihozta a főispánt a flegmá­jából, azt mondta neki «azúr», ö pedig úgy repostirozott neki: «A kaputomat méltóztatik urambátyám érteni? —mert az csakugyan azúr.“ Bónis Samu bácsi ideálja volt az ifjúságnak. Minden ízé­ben szabadelvű, a szónak megrettenthetlen kimondója és kurta szónoklatokat tartó ember volt. Magam is a rajongásig szeret­tem és becsültem őt, s ez okból az ő körében maradtam. Samu bácsi úgy közibünk vegyült, mint akármelyik jó pajtás. 0 ne­künk szivart adott, mi meg neki tüzet. A ki szóhoz juthatott, anekdótázott; szép nőkről, vadászkalandokról folyt a beszéd. A ki valaha hallott-—és ki ne hallott volna — passzioná- tus vadászokat, a mint kalandjaikat elbeszélik, az tudja, hogy az ily kalandok elbeszélői Münchhausennek, De-Manxnak na­gyon keveset engednek. Samu bácsi is mondott egy ilyen vadászkalandot, hallga­tóságának zajos tetszésnyilvánítása között. — Jurátus-koromban -—igy kezdte — egy szép társaság­gal vadászni mentem a Tisza berkibe. Holmi ringy-rongy rókát meg se lőttünk. Farkast akartunk fogni. Jó erős fagy volt, s íagygyal könnyű a farkast becserkészni. En jó messze elkó­száltam a társaságtól, magam kezire akartam dolgozni; s mivel tudtam, hogy a farkas legörömestebb tartózkodik a parti bozó­tokban, a Tisza jegén haladtam lefelé. Egyszer: zsupp, besza­kad alattam a jég, és én, mielőtt időm lett volna magamat meg­gondolni : — viz alá merültem, s egyenest a jég alá. Sebesen vitt a Tisza lefelé. No Samu! gondoltam magamban, ebből még valami bolond is lehet. Ekkor leereszkedtem a Tisza fenekére, puskám agyát fejem fölé tartva, egy nagyot rúgtam magamon fölfelé, s a terv pompásan sikerült. Puskám agyával kiütöttem a Tisza jegét s azon a léken fejemet hirtelen kidugtam. Mikor már a fejem szabad levegőn volt, már akkor tudtam, hogy meg­menekültem. Nagynehezen kinyúltam egyik kezemmel a nyílá­son, puskámat is kihúztam, s agyával akkorára tágítottam a léket, hogy kifértem rajta. Denique : kimásztam. Eddig még nem szóltam egy szót sem, nehogy vadásztársaim, kik már ke­resésemre indultak, kicsufoljanak. De alig léptem tizet, egy tapodtat sem tudtam menni, a vizes ruha csonttá fagyott rajtam. — De ekkor már kiáltottam! — Jöttek is hamar a jó czimborák, hatalmasokat nevetve sóbálványnyá létele­men. Ketten fölkaptak bundák közé, szánra pakoltak s mire haza értünk, én akkorra jól ki is aludtam magamat, úgy hogy a vizes ruha is mind megszáradt rajtam. Azután reggelig tánczoltunk és én derekasan udvaroltam a nőknek, s hogy az a kis malőr nem pusztított el, abból is láthatjátok öcsém, hogy most is itt vagyok köztetek. Ezt a vadászkalandot beszélte nekünk Bónis Samu bácsi márczius 15-én a Dunán utaztunkban, annyi verosimilitással, hogy senki se merte volna mondani: de azt bizony nem hiszem. Egyszer csak azon vettük magunkat észre, hogy Pozsonyba értünk, hol szerencsénk volt hallani Kossuth legnagyobbszerii szónoklatát. A «Zöldfa» erkélyéről szólt a néphez, s hangján eleinte rekedtség volt észrevehető, mely azonban, a mint bele­melegedett a beszédbe, egészen elmúlt. Pozsonyba értünk, a nélkül, hogy valami revolucziot csi­náltunk volna; de megcsinálták azt pesti kartársaink és barátink ugyanazon a napon. Ki tudja, hogy ha el nem mesélték volna követ utitársaink az időt, mi nem vágtuk volna-e valami tilos fába a fejszénket? ! Ilyen időket éltünk mi abban a korban, hogy eljött az idő teljessége. Nagy fiai e nemzetnek, kik mint újkori argonau­ták, meghozták a magyar nemzetnek — nem az arany gyapjat, hanem az arany szabadságot, lassanként hullanak. Már csak kevesen vannak, hogy bizonyságot tegyenek ama nagy idők nagy eseményeiről. Optimates ! Bónis Sámuel is egyike volt ama nagy idők emberének s midőn a hivatott historikusok elmondják honfiúi erényeit, hadd jegyezze fel Klió őt hétköznapi alakjában is. így is tisz­teletre méltó, igy is áldott az ő emléke. Egy 1848-ki juratus. (ír. Széchenyi Béla és a khinai kormány. Széchenyi grófnak Khina nyugoti részén való utazásáról, főleg azon szándékáról, hogy Kansu khinai tartományból Tibetbe nyomuljon elő, különös hírek terjedtek el. A khinai hatóságok — ugyan nagyon udvarias kifejezések­kel — az idegen utazó e szándéka meggátlására azon mesével állottak elő, hogy a tibetieket ősrégi idők óta vallásos eskü arra kötelezi, hogy minden idegennek megakadályozzák a hazájuk földjére való lephetést, sőt hogy maguk a khinai hatóságok te­hetetlenek a tibeti nép irányában, miért is ők semmi esetre sem kezeskedhetnek e szent törvény ellen cselekvő személyek biz­tonságáért s felelősséget nem is vállalhatnak. Vámbéri Armin kimutatja, hogy ez együgyü mese a khi­nai kormány tulajdonképeni czéljainak elpalástolására szolgál. Először is Tibet khinai tartomány, melyben a khinaiak mint elnyomók a legmélyebben gyűlöltek és velük szemben nemcsak az európai, de sőt az írókezek és amerikaiaknak is előny nyujtatnék. Tibet, mely területi kiterjedése szerint a khi­nai birodalom majdnem nyolczadrészét teszi, a khinaiak által csak az 1720 ik évben igáztatott le teljesen. Ezen idő óta, tehát közel másfélszáz éve, uralkodik Khina a tibetiek jó és békés népe felett, a nélkül, hogy az előtt bármily irányban is kedveltté tudta volna tenni magát. Az ellentét, mely a két elem közt léte­zik, a mi nézetünk szerint a jövőben is kizár minden közeledést. A tibeti mint hegylakó erkölcseiben igen egyszerű s a legmé­lyebb vallásos ábrándoktól van áthatva, és a lakosság egy hatodi része állítólag a lelkészek felekezetéhez tartoznék. A khina- ellenbcn fondorkodó és ravasz, élvvágyó, vallási ügyekben felette közönyös, a mellett saját magasabb műveltségében öntelt és a tibetit csak mint zsarnokságának tárgyát tekinti. Másodszor a khinaiak által a tibetiek szent esküjéről tett állítás hazug volta abból is kitűnik, mert Tibetet már eddig

Next

/
Thumbnails
Contents