Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
24 1847 nyarán többször meglátogatott Költőn. Egész paj tássággal jött hozzám, s fesztelen háztartásomban egészen otthon találta magát. Sokat lovagoltunk, kirándulásokat tettünk, kocsin, lóháton, Nagy-Bánya gyönyörű vidékére. Meglátogattuk szomszédaimat, bement a Kereszthegy bányába, megnézte a fernezeli kohókat s egész költői elragadtatással nézte a Fekete viz-völgyet s fellovagoltunk az Izvorára. Petőfi nagyon szerette Nagy-Bányát, üti leveleiben ezt Írja róla: «Fél óra alatt benn voltam az Őrhegyről Nagy Bányán. Oh mennyire szeretem e várost! Ezek a vén házak olyan barátságosan köszöntik az érkezőt, mint valami kedélyes öreg urak. Azt óhajtom, hogy ott haljak meg, a hol születtem, az alföld rónáin, a Tisza és Duna között ...-------De ha nem az alföldön halok meg, ha hegyek közt kell meghalnom, úgy leginkább óhajtom, hogy itt temessenek el, Nagy-Bánya regényes völgyében». Nagy-Bánya igen intelligens város. A művelt bányatisztek századok óta terjesztik a világosságot, s élénk társadalmi élete volt már akkor is. Szatmármegye intelligencziája az időben gyakran megfordult e vendégszerető városban, mindenkinek megvolt a maga vendége, s mi mindenkinek szívesen látott vendégei voltunk. Engem szerettek, Petőfit bámulták, Haray mulattatta őket. Sehonnan sem akartak elereszteni, mindenünnen szöknünk kellett. Legyen szabad itt egy gyermekies csínyt elbeszélnem, mely Petőfit rendkívül mulattatta. En rendesen Csausz Bogdán kereskedőliez szálltam, kinek öcscse Csausz István, a város polgármestere és országgyűlési követe, egy igen derék, müveit ember, szintén ott étkezett. Bogdán ur nagyon nyalánk volt, s különösen a kövér főtt marhahúst szerette. — Midőn az asztalnál felszolgálták a főtt marhahúst, mindig irigy szemekkel nézte, ha valaki a kövér falatokat kiszedte előle. Történt, hogy egy kirándulás alkalmával leszálltunk Csausz Bogdán háza előtt lovainkról; a szives háziasszony ebédre marasztott, de nem volt időnk; végre sok marasztalga- tás után abban egyeztünk meg, hogy megeszszük a konyhán a tálaló-asztalon, a marhahúst a friss zöld hagymával. ügy lön. Bogdán ur az ebédnél várta kedvencz ételét; kirakta maga elé a zöld hagymát, felhasogatta és sót hintett tányérjára. A várt étel azonban kimaradt; a levesről átugrottak a vastagételre. Lön nagy bámulás, és investigáczió, végre kisült, hogy a gróf, a poéta és a komédiás megették. Nagy harcz, csetepaté és házi jelenet következett; a polgármester fölkelt, ott hagyta az asztalt s az asszony sirt. Yisszajövet újra fölnéztünk Csauszékhoz ; a szegény jó asszony könyes szemekkel panaszolta el a nagy stragest. Petőfi, szokásos indulatosságával, meg akarta támadni a gyöngédtelen, veszekedő férjet; én ünnepélyesen ki akartam nyilvánítani, hogy házuk küszöbét többé át nem lépem s a zsidó átok szerint: «nőjjön azon fű!» Haraynak több esze volt, s azt monda: — Nem kell bántani, észre sem kell venni a dolgot. Én, a hányszor idejövünk, mindig kilopom a marhahúst a fazékból. Beleegyeztünk. Naponta bementünk Bányára, megvesztegettük a szakácsnőt, mindenféle taktikát, stratégiát és praktikát elkövettünk, s napokon át nem volt Csausz Bogdán asztalán kedvencz étele: a marhahús. Végre megszántuk, bocsánatot kérettünk vele nejétől, öcscsétől és helyreállítottuk a ház nyugalmát. E gyermekies csiny végtelenül mulattatta Petőfit. Órákig elbeszéltünk róla. Az időben nagy divatban volt Sue Eugen regénye, a «Párisi titkok»; mi voltunk Csauszul- Cabrion-jas ő volt a mi Pipelet ünk. * Nem kellene talán ily közönséges, mindennapi aprólékosságokat róla csevegnem ; de én úgy akarom őt előállítani, a milyen nálam volt: a mi egyszerű fesztelenségünkben. Nem akarok neki oltárt emelni, hogy reá illeszszem, igen gyarló pap volnék én ahhoz. Gondoskodott arról ő maga, a magyar nép s a külföld. Ö, a ki annyit nélkülözött, szenvedett, maga mondja, hogy: soha nem volt olyan boldog, mint Költőn. Huszonnyolcz költeménye alatt diszlik a Koltónóv, vala- mennyitt itt irta, s mig magyar él: e kis falu mindig geographiai nevezetesség lesz e hazában. Ez a lángész hatalma! Rét trónörökös. A németalföldi trón örököse, mióta a kalandos életű Henrik lierczeg meghalt, Sándor herczeg, ki teljes ellentéte bátyjának, gyönge testalkatú, tudománykedvelő, gondolkodó fő. Nem régiben Sándor herczeg látogatást tett Berlinben s a porosz udvar nagy gyönyörűséget vélt neki okozhatni egy fényes hadi szemlével, mert Berlinben a katonai parádét még mindig a legszebb mulatságnak tartják. A hollandi trónörökös, kinek a fegy- vercsörtetés épenséggel nincs kedvére, semmikép sem menekülhetett a megtiszteltetés elől, megadással végignézte tehát a hatalmas porosz ezredek elvonulását. A német trónörökös, ki lóhátról vezényelte a szemlét, odaugratott a kocsihoz, melyben Sándor herczeg elgondolkodva ült s igy szólt: «Derék Bzál le gények, nemde?». — «Igen, de nem elég magasak,» feleié Sándor herczeg nyugodtan. A német trónörökös kissé meglepetve hallotta e választ, de aztán büszke mosolylyal mondá : «Majd jönnek az én dragonyosaim.» Jöttek csakhamar a dragonyosok, gyönyörű termetű, válogatott legények, kik csillogó vértjükkel a középkor vitézeire emlékeztetnek. «Nos, mit szól ezekhez ?» — «Gyönyörű férfiak, de nem elég magasak». A német trón- \ örököst most már boszantani kezdé ez érthetetlen kifogás, de aztán megjegyzé : «Vannak még különb ezredeink is; mindjárt jön a testőrezred». És elvonult a testőrezred a német hadsereg büszkesége. «Nos?» kérdé a német trónörökös diadalmasan. «Ezek a legszebbek, de mégsem eléggé magasak», volt ismét a felelet s mikor a német trónörökös bámulva nézett vendégére, ez szelíden megjegyzé: «Önöket e vitézek megvédik, de nálunk az áradások négy méternyire emelkednek; abba ők is csak úgy belefulnának, mint más emberek.» Egy templom építésének története. Moszkvában nem rég készült el a Megváltónak szentelt uj nagy székesegyház, melynek építése hatvan esztendeig folyt, még pedig oly módon, a mint az csak Oroszországban lehetséges. A tervet kevéssel a francziák visszavonulása után Wittberg akadémikus terjeszté I. Sándor czár elé, ki nagy örömmel fogadta és az óriási arányokban tervezett épület költségei fedezésére tiz millió rubelért jobbágytelkeket vásároltatott; mintegy huszonnégyezer jobbágy volt a templom építésére kötelezve, még pedig három osztályban; egy része kézi munkára, a másik az anyagok szállítására, a harmadik készpénz-adózásra volt kötelezve. A «munka» tehát megindult s az építő bizottság évenkint pontosan bemutatta a számadásokat és Sándor czár haláláig tizenhét millió rubelt költött el; mikor pedig az erélyesebb Miklós czárnak aztán eszébe jutott megvizsgáltatni az építést, megtudta, hogy a templomból még egy darabka fal sincs meg. Á bizottságot feloszlatták s a «munka» aztán sokáig szünetelt. Végre mégis újra hozzáfogtak s ötven esztendő múltával most végre befejezték. Franklin Társulat. nyomdája.
