Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz

15

Elbeszélgettünk múltról, jövendőről; hitünk, reményünk erős volt; hasonló gondolkodás, egy értelem, ugyanazon vélemény szorosan összefűző sziveinket, s mi ugysztdván ikertestvérek valánk.

Egy jó reggel, még pitymallat előtt, behajtat szállásom udvarára, felráz ágyamból s azt mondja:

— Talpra magyar ! — a muszkák a tömösi szorosnál be akarnak törni; — Szabó Nándor jelenti, hogy nagy erővel támadták meg, ő visszaverte ugyan ők t, de segítséget kér, mert azt hiszi, hogy azon a ponton akarják erőltetni a betörést; — mint a kémektől értesült, a muszka hadsereg zöme a tájt van összpontosítva, s fő b< jöveteli vonalul a tömösi utat választók. En az éjjel elküldtem már egy zászlóalj honvédet és két ágyút, jöjj, nézzük meg, mi történik.

— Menjünk druszám ! — s hirtelen felöltözöm.

Háborús világban, kényelmes kocsiban, jó négy lóval,

pompás időben, gyönyörű tájakon utazni, bármilyen vasúti kéj- utazással felér ; kivált ha legjobb pajtásával fecseghet a katonaember, s elmondhatja mindazt, a mit mindig mondott, s a mit még mindig mondani fog.

Pár óra teltével a tömösi szoroshoz érkezőnk. Szabó Nándor alezredes hadiszállása Tömösön volt, esapatjának grosja Prediálnál, előretolt nagy őrse az Azuga-pataknál, előőrsei a határszélen. Nagyon kevésből állott csapatja; hajói emléke- n: 4 század székely honvéd, 1 szakasz Kossuth-lmszár és két

• ellene az Y. muszka hadtest.

^'zabó Nándor egy nagyon kellemetes külsejű ember volt, m nagy gonddal öltözve, kikenve és kipödörve, szere- s adni az urat. Még abban az időben az Andrássy- •\ fel a svihákot, s mi magunk közt csak pak- uk; különben bátor, elszánt katona volt, de •olt: nagyon maga felé hajlott a keze. éltetett az elfoglalt muszka podgyász- •okonszenvezett az elfogott orosz abban az időben, hogy a muskow 'ölszerelési czikkekröl is kerin- ‘uain, nagy Háromszéken, tát nyilvánító, hogy már s kitárta étlapját. Mi — a leghíresebb cse- izatta.

s mosolyával azt

rty pálinkát, s Csak egy or- íbereket; az

kocsi lá- j reájok. s expevozott.

ból nem tudtuk kivenni, mi fajtája lehet az istennek: asszonyi állat-e, vagy férfiember.

Kiss leszállt lováról; az alak megfogá lovát s tartá a kengyelt. Meggyőződtünk, hogy csakugyan ember.

Kiss szemlét tartott a csapat felett. Alig vártam, hogy vége legyen; gyötrött a kíváncsiság; elléptette a csapatot, takaródét veretett, s vége lön a nagy revuenek.

— Hát az mi ? — kérdem kíváncsian Kisstől.

— Hát az belém botlott; nem tudok én abból egy érthető árva szót sem kivenni. A határszélen túlmenve, egy fa mellől kiugrott, földhöz vágta magát, s turbékolt nekem az ő nyelvén; — elhoztam ide; mindjárt megtudjuk. Tud-e valaki tótul?

Nem tudott senki.

Mit csináljunk vele ? Katonának nincsen vetése, hogy madarakat riasztasson vele, s junius elején még különben sem érik az áldás.

Az alak : törpe, zömök, vaskos legény, csepüszerü és szinii hajjal, világoskék kidülő szemekkel; nyírott bajusz, kurta vere- ses serteszakállal, — pisze orr, de olyan pisze, hogy kidombo- rodása homloka felé veti az árnyékát. Gorilla-száj, szép fehér rendes fogakkal — ez volt egyetlen ékessége, — kiálló vastag állkapcsok, kurta vastag nyak. Testének többi részét nem lehetett látni; fején kasztról formájú, lapos, lepényalaku sapka, narancsszin-posztó piszománttal, — bokáig érő kopott sötétszürke hosszú kabát. Egyik lábán rongyos csizma, sarka madzaggal felkötve, másikon olyan valami, a mi valaha bocskor lehetett; — és egyél) semmi.

Néztük a jámbort, ő meg bámult minket. Vegre valamelyik azt kérdi: tudsz-e oláhul ? Tudok, feleié rá érthető hangon.

Meghűlt a vér bennünk. Bírtuk a titok kulcsát.

— Hogy hívnak ? — kórdó Kiss.

— Nikoláj Nikolájevics.

— Mi vagy ?

— Katona és keresztyén.

•— Melyik hadtestnél szolgálsz ?

— Az ötödiknél.

— Ki a parancsnok ?

— Nem tudom.

— Melyik ezrednél ?

A kabátján levő gombra mutatott, — egy X volt rajta.

— Sokan vagytok e ?

— Mint a csillag.

— Hol van a főhadiszállás ?

— Nem tudom.

Ettől a percztől kezdve, bármit kérdeztünk tőle, változatlanul azt felelte rá: „nem tudom“. — Nem tudta, hol született, ki volt az apja, ki a tisztje, merről jöttek, mikor érkeztek, száz kérdésre is csak azt felelte: nem tudom.

Végre Kiss, türelemvesztve azt kérdi: — Hát mi az ördögöt tudsz ?

— Ehetném! — volt a felelet.

— Megálljatok! — mondám, — majd kiveszem én belőle a többit. — Nikoláj! ide hallgass ! Én adok neked enni annyit, a mennyi beléd fér; még a czárod sem lakott úgy jól a héten, mint a hogy én jól tartalak téged. De beszéld el mindazt, amit tudsz.

— Jól van, goszpodin generál, csak ne bántsatok.