Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
VASÁRNAPI ÚJSÁG. 44. szím-1901. 48. évfolyam. Eltűnődtem ott a sír szélén : Mit is várjak a földtől még én? Jót és roszat eleget láttam, Lehajthatom a fejem bátran. Ott a sirban gondom felejtem, Helyre áll a béke szivemben, Földi világ elmarad távol, Hült poromra talán nem gázol. Csak a vihar keres fel éjjel, Földet rázó mennydörgésével, ítéletet mond szörnyű ajka, S ez felébreszt egy pillanatra. Jaj a gonosz lelkismeretnek! A bűnösök mind felrettennek. Yégitélet, sóhajtják, itt van, Büntetésük elveszik mostan. De nekem a szózat kedves lesz ! Ha Ítélet: tudom, kegyelmez. A sírhalom könnyű felettem, Semmi, semmi nem nyomja lelkem. Harsoghat a vihar szózatja, Sírom csendjét föl nem zavarja! Szemem ismét behunyom rája, S még mélyebben alszom utána. Dalmady Győző. A SEGESVÁÉI CSATATÉEEN. Hő vágy vezette lépteim Feléd, véráztatott határ, Hol honfibú némán viraszt S a szellő sóhajtozva jár. Mint szentegyháznak csendiben, Kezem imára kulcsolom S sarum leoldva, földedet, Hazám, könyezve csókolom. Csodás világ vesz itt körűi, Porszem, virág, fa, fű, levél ^ Megannyi érző lélek és Szent dalnokunk, rólad beszél. S a hant felett, mely névtelen Félistenek fölé borul: Örökkön élő szellemed Terűi ki védő sátorul. Bejárok völgyet, halmokat, Az erdő fáit kérdezem : Mit tudnak elbeszélni . . . mit, Végperczeidről én nekem ? Zsongó vizű patak fölé Lehajlok, ő tán tudja még : Végsőt lihegve, merre, . . . hol Locsolgatá vérző sebét? Piros virág sóhajtva szól: Vércseppiből fakadtam én; Mozdul a rög, szól: rám borúit, Míg éj borúit el szép szemén ; És zsong a hab : azóta nő Sás partimon, miként gyilok, Mely, hogy szivét hol járta át: Titok marad, örök titok. Szellő susog : én vettem át Az elhaló végsohaját; Én csókolám a hon nevét Sóhajtó, lázas ajakát; Az erdő lombja összezúg S panaszkodóan így felel: Hogy eltiportan itt hagyák, Sárgult levéllel fedtem el! És barna felhő tornyosúl Fejem felett s villáma gyúl S mennydörgve szól: lelkét reám Hagyá örökre zálogul S hová leontom könyeim: Bilincs törik, eszmél a rab S édes anya nem szül fiút Mást, mint ki meghal, vagy szabad! Mint csendes nyári éjszakán, Midőn a szellő is pihen, Nesz támad, zörren a haraszt A rengetegnek mélyiben Szilágyi Dezső sírja a kerepesi-uti temetőben. S a méla hold sugárinál Vélnéd, sóhajt a mély vadon : Egy szellemajk susog felém S mély áhítattal hallgatom. «Holtak között nem lelsz reám, Testem csupán, mi hamvad ott; Mi földre szállott én velem, Az eszme : meg nem halhatott. S a míg szabad hazában él Bilincset széttört nemzetem : A névtelen hősök között, Édes pihenni én nekem 1# «De, hogyha gyáva lenne tán, Honáért halni a magyar: Szellemhadam riadva kél S mozdul a hant, meJy eltakar ; S rónák ölén, bérezek fokán Végigsüvöltök zordonul, Hová lesújtok: reng a föld S a szolgahad halomra hull! # «S te gyönge kornak dalnoka, Tanítsd szeretni a hazát! Lelkem vezérli szellemed, Mely húrjaidnak hangot ád. S legyen bármily halvány sugár, Mit lelked a vak éjbe’ vet: Megérzi hamvadó porom S téged síromhoz elvezet!» Hő vágy vezette lépteim Feléd, véráztatott határ, Hol honfibú némán viraszt S a szellő sóhajtozva jár; Munkácsy sirja a kerepesi-uti temetőben. 707 S mert földedet csókolhatám, Könnyült kebellel távozom, Meggyujtva halvány mécsemet Költő-király, sirhalmodon 1 Szalay Károly. HOSSZÚ ÚT. Nem, nem hiszem, hogy meghaltál te ! Csak hosszú útra keltél. Nekem te soha meg nem halhatsz, Ki én nekem születtél. Legyen az út bármilyen hosszú, Egymást viszont kell látnunk ; A kiknek élte együvé folyt, Azzá foly örök álmunk. Hogy szivem mégis oly nagyon fáj S hogy nincs nyugalma mégse : A távozott utáni vágy ez, Csak annak bús érzése. Oh jaj, mikor fog véget érni E végtelen távolság ? Mikor látjuk mi egymást újra ? — Mikor megyek le hozzád? . . . Dömötör Pál. A MENHÁZ. (Vége.) Irta Szívós Béla. Gergely úr egy kicsit gondolkozásba merült, és csakhamar eszméje támadt. — Menjetek, gazemberek, a czigánysorra, s hajtsatok ide vagy hat czigányt. Egyik lábatok itt, a másik ott! A pandúrok nemsokára meg is érkeztek egynéhány megszeppent czigánynyal. Némely részük még kívül volt az ajtón, midőn a kapitány borzasztó hangon rájuk ripakodott: — Csakhogy hurokra kerültetek, akasztófára valók! Hát ti mindig szökdöstök a közmunka elől, némely részetek még a harmadévit sem töltötte le, gazemberek! De ne féljetek, nem viszitek el szárazon! Megnyúzlak, semmire- valók! írnok, vedd elő csak azt a közmunkalajstromot, s írd ki, hogy melyik mennyivel van hátralékban! Az Írnok csakhamar kisütötte, hogy csakugyan valamennyi felhajtott czigány közmunka- hatrányban van: a Kancsi két nappal tartozik, a Sete másféllel, a Galuska hárommal, a Nyakó, Juhgerincz és Csóka pedig még a tavalyit sem töltötték le.-— Tudtam! — ordított Gergely úr, s a mint székéből felugrott, a megrémült czigányok bizonyosabbnak hitték a halálnál, hogy sorra pofozza mindnyájukat. Csudák csudájára azonban most nem bántotta őket a kapitány, hanem miután még egy jó sort szidott rajtuk, így fejezte be a beszédet: — Köszönjétek, hogy épen jó kedvemben kaptok, mert kegyetlenül meglakolnátok. De most az egyszer nem sujtollak benneteket érdemetek szerint. Nos, halljátok meg a sentencziát: az elmulasztott közmunka fejében a menház- ban tartoztok ülni, míg ott szükség lesz rátok! A czigányok, a kik eddig— jól ismervén már a tekintetes úr természetét— egyet sem mertek szólani, a menház hallatára mindent felejtve, elkezdtek könyörögni: •— Jaj, csókoljuk azt a kegyelmes tüdejét, tekintetes, nemzetes főkapitány úr, ne tessék ezt a csúfságot ejteni a nemzetségünkön, csak az ispotályba ne . . . — Fogjátok be a szátokat, gazemberek, hogy mertek rezonérozni az én szavam ellen! Nincs pardon, semmiháziak! Pandúrok, hajtsátok valamennyit ki a menházba! Egyikőtök éjjelnappal őrizze őket. De megmondom, hogy úgy vigyázzatok, mint a szemetek világára, mert ha valami baj találna lenni . . . no, hiszen ismertek már. Mars! A mint a czigányok eltakarodtak, nagyot fújva, teljes megelégedéssel ereszkedett vissza a kapitány kétkarú székébe s tajtékpipáját az Írnok felé nyújtotta:-— Gyújtsd meg, Pista, ezek miatt a haszontalan czigányok miatt ez is kialudt!
