Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz

-HAZ ÚJ HAJTÁSOK.

Regény.

Irta Gyarrnathy Zsigáné.

(Folytatás.)

VI.

Fej érék nem rég költöztek a kisvárosba, a hol— az asszony állítása szerint —nagyon fényesen rendezkedtek be. De hát annak az összezsúfolt sok fényes dolognak még egymáshoz sem sok köze volt: nem egy társaságba valók voltak; hát aztán még nekünk mennyire nincs hozzájuk semmi közünk.

A bőbeszédű Fej érné ugyan már az első órán elmondta Iduskának, hogy melyik darabnak mi volt az ára:

— Drága volt biz’ az lelkem, de hát telik miből!

Aztán előhívta a csemetéit. A korosabb fia lehetett úgy tizenkét éves, aztán jött a tíz éves czifra leányka és ismét egy fiú.

— Na, itt van a kisaszony, a ki nagyon meg fog titeket becsülni, mert nem kívánjuk ingyen a szolgálatát, aztán csak tanuljatok, hogy ne legyen különb nálatok a koldus telekkönyves gyermeke; ti gazdagok vagytok, szégyen lenne, hogy a szegény élőtökbe vágjon !... És így beszélt tovább a felfuvalkodott asszony.

A czifra kisleány tapogatta az Iduska kopottas ruháját és úgy találta, hogy az nem egészen finom:

— Nézze csak az én ruhámat, be szép . . . hát ■aztán magának nincs fülbevalója, brossa sincs ? lássam a kezét, milyen brilliántja van ?

Iduska szelíd határozottsággal szólt:

— Édes kis Amáli: brilliántokhoz, selymekhez nem lesz nekünk semmi közünk, e helyett tanulunk majd nagyon szép dolgokat... lássuk csak, mit tanultak eddig; hozzákelő a könyveiket.

A két kisebb mutatott némi hajlandóságot, hogy előhozzon valamit; de az idősebb fiú csak állt egy helyben, merev, semmit mondó tekintettel és a fiatal tanítónő már az első órán úgy találta, hogy a «butácska» elnevezés felette hízelgő volt. A két fiatalabbra még rá talált, ha nem kicsinyítve használják s egyszerűen butáknak nevezték őket; de már Fejér Oszkár urfi hülye volt szegény; nem lehetett azt teljességgel semmire megtanítani és Iduska nap-nap után levertebben tért haza, a mit szörnyen fel tudott neki Földyné: lám, ilyen a paraszt, rósz kedvet színlel, csakhogy ne kelljen háladatos- ságot mutatni.

Kis János pedig már az első hét után egyre azt kérdezte:

— Na hát, még sem kértél egy kis pénzt ?

És Iduska még a hó végén is csak pirulva

fogadta el bérét: fájt neki, hogy a gyermekeket egy lépéssel sem tudta előbbre vinni. Jó, hogy közönséges anyjuk nem volt kiváncsi az előmenetelükre, s a mint egyszer elmondott minden gazdagságukra vonatkozó adatot, nem sokat törődött a tanítónővel, sem a gyermekekkel. Nagy kertjében sáros kézzel vagdalta a káposztátokét és vaskos ujjam a brilliántos gyűrűk tüzeki-kigyúlt a sár között. Néhaegy-egy drágakő megneheztelt, hogy sáros ujjakon hordják és kiszökött, s úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna, hiában kerestette az asszony naphoszszat tíz-liúsz

A «Vasárnapi Újság» regénytára. 1901. évi 44. szám.

emberrel; de ez épen nem zavarta Fejérnót, mert ő jó gazdasszony; tudja, hogy kell szerezni a vagyont és szerezte tovább a vagyont: egy-egy négy-ötszáz forintos követ elvesztett közben, de dolgozott legalább egy félkorona értékűt.

Ostoba burger asszony, mondogatta magában a Földyné rokona és elégült pillantást vetett saját keskeny fehér kezére és kötögetett tovább és folytatta gondolatmenetét, — meglátnám, mint tudnál te vagyont szerezni ? . . . most már könnyű henczegni, ha az uzsorás urad össze- körmölte a sok pénzt. . . bizony sok szegény özvegynek és árvának vérzett a szive attól a körmöléstől!

Már tavasz felé közelgett az idő és a kék egen derülten ragyogtak a bárányfelhők fehér fodrai; s a száraz levelek között kék és sárga virág csillagocskák kezdtek virítani, így hát itt van a tavaszi nagy vásár. A kisváros utczáin tolongott a vidék népe és megjött a Fej érék tavaszi vendége is egy gazdag új földesúr, a ki ilyenkor szerzi be a nyári munkára való igás barmot. Középkorú, duzzadt ajkú, nagyon kikent-fent, de elegánsan öltözött úr volt, iijabb nevén: Hunyadi.

Épen haza érkezett a vásárból és megállt a tornáczon, hogy ott bevárja a házigazdát, midőn Iduska bevégezve a tanítást — vagy a mint ő érezte, a kínlódást, — kijött a tanuló-szobából és elhaladt a tornácz előtt. Hunyadi uram kellemes csodálkozással nézte a fiatal szép leányt. A Földyné rokona kijött szobájából és megszólította Iduskát:

— Kérem, mondja meg a rokonomnak, hogy délután hozzá megyek. (Az ilyen üzenetek mindig azon leplezett óhajtásból születtek, hogy hátha előre tudva a látogatást, egy kis kávéval várják.)

— Értem, megmondom, — aztán üdvözletül meghajtotta magát és távozott.

De ugyan hol szedi ez a leány ezeket a mozdulatokat ? gondolta a koros asszony; Hunyadi uram pedig egyebet gondolt:

— Csókolom kezét, nagysád, — és kilépve a tornáczról, átment az udvari kis lakás ajtajába — hogy méltóztatik magát érezni? Tavaly óta fiatalodott.. . igazán fiatalodott...

Az elszegényedett uriasszony kelletlenül legyintett fehér kezével, mintha csak azt mondta volna, hogy ha gazdag vagy és úr akarsz lenni, ne beszélj ilyen sületlenségeket.

— Ugyan kérem, ki volt ez a leány, a kitől üzenetet tetszett küldeni.

— Kis Ida, — felelte röviden az asszony.-— Nagyon szép leány . .. mit keresett itt?

— Tanitott.

— ügy, hát tanítónő ?

— Az.

Ekkor megérkezett Fejér és bementek ebédelni, de a vásári ebédek zaklatottak szoktak lenni, egyszer Fejért hívták ki, egyszer Hunyadit zaklatta az ispánja, de ennek most kapóra jött a zaklatás, mert meg sem hallgatva a jelentést, sürgette a fiatal embert, hogy hozzon neki tüstént egy kiló legjobb fajta édességet, az talán majd feloldja a nyelvét annak a fanyar asszonynak ; hiszen nem sok édességben dúskálhat a boldogtalan.

— ügy tudom, hogy a vásárfia nem szokoft

sértésszámba menni a régi uraknál sem, — szólt kecsesen hajlongva, s hogy vissza ne utasítsák, gyorsan tette hozzá: — csak édesség, értéknélküli édesség, hogy ebben a savanyú világban legyen egy kevés édes is ... méltóz- tassék.

Átnyújtotta a csinos dobozba csomagolt czu- korkákat, mire Krisztina asszony megkínálta helylyel.

— Pártfogására van szükségem, nagysád, azt jöttem kérni.

Most már tetszett a beszéd; Krisztina is a Petronellák véréből való, egyszerre felébredt benne is a pártfogó hajlandóság. Biztató tekintettel nézett vendégére.

— Van nekem odahaza két kis leányom, szépek is, tehetségesek is, — nem mint ezek a szerencsétlen Fejér porontyok, — az anyjuk, fájdalom, két év óta fekvő beteg, a lánykák mellett egy angol nevelőnő van, de nem szép . .. azaz akarom mondani nem alkalmas minden tantárgy tanítására és már rég elhatároztam, hogy képezdét végzett magyar leányt is viszek a gyermekek mellé, a ki alaposan tanítsa őket. Ebédközben megtudtam, hogy Fejérek szeretnék férfinevelővel fölcserélni a tanitónőjüket, mert azt hiszik, hogy a nagyobb fiú azzal inkább haladhatna, — persze ők nem látják, hogy a fiuk hülye, — ekkor azt kérdeztem, hogy nem ajánlhatnák nekem az ő tanitónőjüket? Csak immel-ámmal feleltek és ekkor elhatároztam, hogy nagysádlioz fordulok; kérve-kérem, tekintse az én beteg feleségemet és apró leánykáimat, s legyen szószóló mellettem . . . azaz vegye rá a leányt, hogy jöjjön hozzánk, nagy fizetést adunk, nagy kényelemben tartjuk . . . Ugy-e bár szegény leány ?

— Nagyon szegény.

— Nagyon szegény, — ismételte Hunyadi, de nem nagyon szomorú hangon, — na, akkor épen jó lesz neki a mi házunk: mi gazdagok vagyunk, nyárban a falusi kastélyunkban lakunk, télben fővárosi palotánkban. Nálam jó partit is csinálhat a leány s megtörténhetik, hogy a saját öcsémmel, a ki az én ispánom, vétetem el. így tettem a másik öcsémmel is, azzal is elvétettem az első nevelőnőt és adtam nekik egy szép kis birtokocskát... igazán adtam. — Aztán gyorsan utána tette: — Mindezt azért cselekszem, hogy emelkedjék a Hunyadi család ... De nem tartóztatom nagysádat, mert hallottam az üzenetét, hogy kedves rokonához megy ma délután és épen ezért kérem a pártfogását. A kedves tisztelt rokona úgy vélem közel lakik ahhoz a szép lánykához, tehát ha olyan kegyesek lennének, nagyon megköszönném, meg is hálálnám, ha a lánykát rábeszélnék, hogy mikor itt kitölt a kötelezettsége, jöjjön az ón leánykáim mellé. Nekem most a három órai vonattal múlhatatlanúl el kell utaznom; de ha megengedi, itt hagyom a megczímezett borítékot, melyben méltóztassék a tanítónő válaszát velem tudatni. A fizetés épen nem kérdés tárgya; a mennyit kér, annyit kap. Ennek a meghatározását is nagysádra bízom.

És ezzel teljesen megnyerte Krisztinát; - hát mégsem vagyok egészen senki, — gondolta a Hunyadi távozása után, — vannak még, a kik értékelni tudják az úri születést; lám, ez a fel-