Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
534 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 32. SZÁM. 1899. ic>. KVFOlYAtt. Wottitz Maníréd fölvétele után. A SEGESVÁRI PETŐFI-ÜNNEPEŐL, — GYÜLEKEZÉS A FEHÉREGYHÁZI CSATATÉREN. századát Rozvány György, most is életben levő szalontai ügyvéd, akkor nemzetőri hadnagy vezetése alatt küldötte ki; ugyanekkor intézkedett a tábornok, hogy a sebesültek és a környékről menekült magyar családok Nagy- Váradra szállíttassanak. Ekkor szabadságoltatták magukat Petőfi és Andrássy Aladár, kik aztán másnap, február 8-ikán, elbúcsúzván a tábornoktól, a Csutak Kálmán őrnagy vezetése alatti fedezettel útnak indúltak, s a Kaján-völgyön, Kristyóron, Belényesen és Hollódon keresztül február 12-ikén szerencsésen Nagy- Váradra érkeztek, honnét Petőfi Szalontára, Arany Jánoshoz útazott. Az 1849. február 9-én megnyert pislái véres csata után Bem visszahódította Erdélynek nemcsak az utóbbi napok alatt elvesztett területét, hanem Szebennek márczius 11-én történt elfoglalásával, márczius 21-én Brassónál a tömösi szoroson keresztül a császári haderőt, sőt az 1849. február elején Szeben és Brassó városok védelmére Oláhországból bejött négy ezer főnyi orosz csapatot is kiszorította és így Erdélynek, a dévai és gyulafehérvári vár, s a nyugati havasok kivételével ura lett. A röviden érintett nevezetes események lezajlása után Petőfi 1849. márczius végén az erdélyi hadsereghez visszatért; ezt igazolólag előfordúl neve a Szász-Sebesen azon évi április 3-ikán kiadott következő napi parancsban: «Petőfi Sándor százados úr magát nálam jelentvén, és mellettem szolgálatot tenni ajánlván, én őt ezen hivatalában megtartottam. Bem.» Jelen volt Petőfi az április 5-iki ünnepélyen is, midőn a lutheránus lelkészi lakon levő főhadiszálláson az I-ső osztályú érdemrendet Bem mellére feltűzték és altábornagygyá történt kineveztetését kihirdették. Ez után nemcsak szerkesztője lett Petőfi a kormányhoz intézett fölterjesztéseknek, melyekben Bem Erdélyre nézve a katonai hatóság kiterjesztését sürgette a háború idejére, hanem hogy hadsegédi minőségének katonai szempontból is megfeleljen, igyekezett megtanulni lovagolni is. És a tavaszi hadjárat alatt, különösen Szász-Sebesen a tábornoktól már előbb ajándékba kapott nagy fekete lován naponként látni lehetett őt azon Kóburg-huszár kíséretében, ki neki tiszti szolgája volt. Április 10-én Bem hadseregének egy részét Szászsebesről Hátszegen keresztül a Bánátba vezényelte és menet közben április 14-én vezérkarával megtekintette a vajdahunyadi várat. Ott volt Petőfi is, és megszemlélve a várnak minden részét, nem győzte eléggé történeti megjegyzésekkel kisérni a fejedelmeknek hajdan országgyűlési tanácskozás helyiségéül szolgált nagyterem falaira függesztett arcz- képeket. Kedves visszaemlékezésre kötelezte őt, és a vezérkar tisztjeit a vashámor felügyelőjének vendégszerető székely neje, ki örömköny- nyeket hullatott, hogy a költőt személyesen is megismerhette. Az érzékeny elbúcsúzás után Bemen kezdve a vendégek mindnyájan beírták neveiket a látogatók könyvébe. E menetelés közben szerzetté Petőfi a «Mi ne győznénk, hiszen Bem a vezérünk» kezdetű harczias dalát, melyet az úton a debreczeni Telegdi-féle tábori fióknyomda nyomott ki. Április 20-án, midőn a bánáti táborozás alatt Bem Lúgoson hadserege felett szemlét tartott, mellette Petőfi lovagolt és segédkezett neki az érdemjeleknek az egyes kitüntetett honvédek mellére való feltüzésénél. Április 28-án Temesvár alá érkezvén, Petőfit őrnagygyá léptette elő, mit a következő napiparancsban hirdettetett ki: «Táborhely, Freidorf, Temesvár alatt, május 3, 1849. Május 1-ével kezdő ranggal kinevezem Niuny és Petőfi Sándor vezérkari századosokat őrnagyoknak. Bem.» Petőfi a további bánáti hadjáratban nem vett részt, mert előléptetése után csakhamar elbúcsúzván Bemtől, eltávozott. A bánáti hadjárat befejezte után Bem május 28-án hadseregének nagy részét Erdélybe visszavezette. Déván az erdélyi nyugati havasok elfoglalására intézkedéseit megtéve, június 3-án Szebenbe, június 10-én Maros-Vásárhelyre, június 16-án Kolozsvárra, onnét pedig Nagyváradra útazott, hol július 18-án Kossuthtal találkozott, és a már bizonyos orosz beavatkozás elleni hadjárat és a moldvai expediczió módozatairól vele értekezett. Hogy mikor jelentkezett Petőfi ismét harmadszor és utoljára az erdélyi hadseregben Bemnél, erre nézve eltérők az adatok. E sorok Írója saját tapasztalatai alapján, a jelentkezési napról a következőket tudja: Bem a moldvai sikertelen expediczió után július 26-án gyorsmenetben Maros-Vásárhelyre érkezett és ott Petőfi, ki Egressy Gábor társaságában érkezett meg, a tábornoknál jelentkezett és a vezérkari irodában, Görög Károly házában, elfoglalta hadsegédi állását. Bem felhívása folytán készült Székely-Keresztárra és július 30-án reggel indúlt a tábornok után. Szükséges e helyen megjegyezni, hogy Petőfi e jelentkezésekor any- nyira nélkülözött mindenféle honvédtiszti jelvényt, hogy a ki nem ismerte őt nyári blúzában, oldalán egy bőrtáskával, egyszerű utasnak tarthatta inkább, mint honvédőrnagynak. Petőfi elutazása reggelén,—mivelBem szokása ellenére, ezúttal kocsiján magával nem vitte,— vezérkari tiszttársai egyikénél keresett alkalmatosságot és így indúlt el Székely-Keresztúrra. Utazása közben történt Erdő-Szent-Györgyön, hogy egy tüzért, ki a faluban libát akart zsákmányolni, megszólított s megtiltotta neki a zsákmányolást; de a magyaréi nem tudó cseh tüzér Petőfit meg nem értve és fel nem ismerve, mellen ragadta és tettleg bántalmazni akarta ; ezért Bem a tüzért hadbíróság elé állíttatta és később, augusztus 4-én Szeben felé menetelés közben Szelindek közelében agyonlövette. Bem Székely-Keresztúrra vonúlása közben vezérkarával Kelementelkén özvegy Simenné úrnő vendégszerető házában ebédelt meg; Székely- Keresztáron a Macskásy-kastélyba szállt meg s onnan július 31-én Segesvár felé indúlt a fehéregyházi csatába. E sorok írója futári minőségben a székelyföldre küldetvén, e csatában nem vett részt s csak később értesülhetett Petőfi halála körülményeiről. Mint Oreusz orosz katonai történetíró is beszéli, a július 31-iki fehéregyházi csata folyamán Lüders nagy számú lovasságával a feltűnően csekély számú lovassággal rendelkező Bem jobb szárnya ellen a Küküllő mentén intézte a rohamot, mely aztán a vereséget átalában, és különösen Petőfi vesztét azért idézte elő, mert a rohanó orosz lovasság Fehéregyháza község túlsó részét körülkerítve, a községen keresztül való menekülést teljesen elzárta, így rekedt a község innenső részén a csatázó- kat buzdító és lelkesítő költő a csatatéren, és lelte halálát a községtől délre terűit kukoriczás- ban, hova futással menekült. Ezt igazolta e sorok írója előtt nehány nappal később az a Koburg-huszár, kiről mint Petőfi tiszti szolgájáról már föntebb volt szó, és ki elbeszélte, hogy ő menekülése közben látta a költőt a csatatérről futni és az országúton keresztül a kukoricza- földre menekülni, hol Zeyk Domokos barátjával találkozva és ennek lovába fogózkodva, egy darabig menekült, de a futásban kimerülve összerogyott és az üldöző orosz lovasoktól megöletett. így múlt ki a nemzet nagy költője, ki «Egy gondolat bánt engemet» czímű költeményében e szavakkal: «Ott essem el én, a harcz mezején» már 1846-ban megjósolta költői ihletével végzetszerű kimúlását. sss. PETŐFI 50 ÉVES HALÁLA NAPJÁN. Indúl őt keresni egész Magyarország, Ország czímerével a koszorút hozzák ; Száll ezernyi népség sírját koszorúzni, Koszorúzott sírján sírva leborúlni. Ó ! te jó magyar nép, beh hiába fáradsz, Szemed omló könyet beh hiába áraszt, A Petőfi sírját nem leled meg sírva, Nem tehetsz koszorút ismeretlen sírra! Mikor Erdély vesztén a hon is elvérzett, Az a nagy fájdalom, mit a dalnok érzett, Áttörte valahol ott a bérezek alját, S rengeteg zárta be rengeteg siralmát. Nem kihamvadt porba, nem kialudt földbe, De a hol a mélyben forr a lángok öble, Ott van ő valahol rejtett sírhalomban, Szíve ég honáért örök fájdalomban. Harsona zengése, csatakürt hangzása, Riadó daloknak harczi rivalgása, Zászlók suhogása véres csatatéren, Kardok csillogása diadalmi fényben . . . Talpra magyar, talpra ! ez ha zengne újra, A szabadság lángja, óh ! ha az kigyúlna, A Petőfi sírját keresni sem kéne, Itt teremne köztünk maga, újra élve ! Dala újra zengne, zengne szabadságról, Lelkeinket vinné az a bűvös mámor, Melylyel a halálba, mint álomba mentek Honért, szabadságért ama dicsők, szentek ! Lángsírból kiszállva, ő vezetne újra, A haza földjére áldva ő borúina, Koszorút ő adna, jó magyar nép, néked, Hogy ezt a régi dalt még ma is megérted ! De Petőfi hallgat, ötven éve hallgat, Minek bolygatjátok hát e nagy fájdalmat ? Abba a mély sírba ki merne ma lépni, A hol az ő szivét száz keselyű tépi ? Jól vigyázz, magyar nép, még ma Segesvárod, Búcsújáró helyen, imádkozva járj ott, El ne űzzön onnan, a ki szolgahonra A napsugarakból lángostorát fonja ! Fejes István. PETŐFI. 1899. julius 30. A harcz lángtüzében hova, merre tűntél ? Utánad sóvárgva kérdjük mindenütt. Talán, miként Illés, lángszekérre ültél S égbe törő lényed át is szelleműit!
