Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
5 22 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 31. szám. 1899. 46. évfolyam. tőnkről. A harmadik ismertetés a nagynevű német esztétikus, Grimm Hermann egyik újabb dolgozatából való s Petőfit a legújabb kritikai ás műbölcseleti felfogás alapján méltatja. * Schmidt Julián 1857-ben így ismertette Kert- beny fordítását: «Kertbeny úr köszönetünket érdemli, hogy oly költővel ismertetett meg bennünket, a ki nem csak a hazai, hanem az egész európai irodalomban is maradandó helyet fog elfoglalni. Dalaiban annyi hév és erő, s a mi reánk nézve a legfőbb, annyi ép egészség van, hogy néha kisértetbe jövünk irigykedni a magyarokra. A fordító hosszú életrajzi fejtegetésében, a melyet saját érdekében jó lett volna elhagynia, összehasonlítja Petőfit több külföldi költővel, példáúl Bérangerral, Heinéval, sőt Byronnal is. Igaz, Petőfi egyben-másban hasonlít e költőkhöz'; látszik, hogy szorgalmasan olvasgatta őket; de az ezektől kölcsönzött hangok nem lényegesek és Petőfi épen azért kedves előttünk, mert valami idegent és eredetit nyújt. Ő valódi szülötte a magyar népnek; szeretetreméltó és egyszersmind erős kedélye oly képeket és érzéseket tükröz vissza, melyek csak a magyar pusztákon teremhetnek, de a melyeket azért minden ember megérthet, mert az igazi természet nyilatkozik bennök. A vele született és zajos magyar kedvcsapongás s erejének érzete gyakran hetykévé teszik ugyan, de ez ifjú elevenség éj-föld távolságra van attól a fásúltság- tól, mely Heinenál, fájdalom, oly gyakran sérti a jobb ízlést. Petőfi a valódi magyart vezeti elénk. Nézzük a «Bég veri már a magyart a teremtő» czímű dalt. íme a valódi magyar! Ha roszúl megy is dolga, félre csapja kalapját, tombol, int a czigányoknak s a legélénkebb életkedv érzetében feledi búját, gondjait, sőt még arra is kedvet kap, hogy magát vidoran kigúnyolja, példáúl a «Komor, mogorva férfiú volt Orbán» kezdetű dalban. Az életnek e vidám, gondtalan felfogása miatt nem igen hajlandó ábrándra és érzelgésre, sőt kedve telik benne, ha a divatos érzelmességeknek fricskát adhat. Ezt bizonyítja Petőfi «A hold elégiája» czímű költeménye is. E költeményt, mely Heine vakmerő iróniájától ép és természetes humorával oly kedvezőleg különbözik, nem ajánlhatjuk eléggé sok költőnknek, kik örökké kenetes han- gúlatukban egészen elfeledték a tréfát.» * Saint-Benú Taillandiee a «Revue des deux Mondes» 1859-iki évfolyamában így ír Petőfi- I ről: «Mindazok az érzelmek, a melyek a költőben kóborlásai közt támadtak, örömének és fájdalmának fölkiáltásai, ifjúi föllángolása, vegyítve olykori csüggedezésének búskomorságával, az országon széltében-hoszszában tett barangolása, a csárdákban támadt merengései, tréfái vagy érzékeny ötletei, melyeket a világ szemlélete ébreszt benne, — ezek szolgálnak költeményei tárgyául. Igaz, hogy mindezekben nem igen van kitűnő alkalom a lyrai eszmék magasb szárnyalására. Hogyan történt mégis, hogy a hányt- vetett életnek e képe annyira megragadta a képzeletet? Hogyan történt, hogy e vándor diákot, a kaszárnya e menekültjét, e kifütyölt színészt első őszinte szavaira oly örömmel fogadták és úgy üdvözölték, mint nemzeti költőt? Két körülmény fejti meg e rendkívüli sikert. Petőfi Sándor Magyarországot festette, s ezt oly J egyszerű és férfias, oly ismerős és érczes hangon tette, a minő még soha sem csengett a ma- | gyár fülbe. Az őt megelőzött mesterkedő költők kimért és akadémikus modorának semmi nyoma az ő művein. A naiv dalos csak lelke ösztönére J hallgatva újra föltalálta a népies költészet elveszett hangjait. Akár a szerelmet, akár Magyar- ország borát énekelte meg, mindig valami férfiasság emelte ki tárgyát a köznapiságból. Most egy tekintet elbusítja, majd a csapszék démona zavarja meg; de soha sem ad verseiben helyet a tehetetlen melankóliának s ép oly kevéssé az élvezet kéjes mámorának. Bendkívül élénk fogékonysága mellett is mint férfiú tud uralkodni magán. Ne higyjetek neki, mikor halált és életúntságot emleget; csak a szenvedély szól belőle; a következő perczben már elfelejti . . . A lólekre nézve semmi fárasztó, semmi nyűgöző nincs még azon túlzó örömeiben sem, melyek igen gyakran sugallják a magyar költő verseit. A FEHÉBEGYH/ Szive helyén van, lelke éber. Az erkölcsi sikam- lások közepett is mindig kitör belőle a tevékeny élet szeretete egy-egy fölkiáltásban, egy-egy képben s a lyrai ihlettség egy-egy hirtelen fölszárnyalásában. Nézzük e sorokat: «Ha oly hosszú lesz életünk, Mint kortyaink valának, Megérjük boldogabb korát A hős magyar hazának.» Ezen megemlékezés a hazáról, a nemzeti szerencsétlenség ez érzete a mámor ködén át, jellemző vonása a költő első dalainak. Bármi legyen a tárgy, a melyben kedve telik, a dáridó, melybe magáról megfeledkezve merül, a magyar szellem mindig elválhatatlan tőle. Nem kell hinni, hogy e csárdái dalok lelkesedésre ragadták volna azonnal az egész magyar nemzetet, ha csak szerelem és bor lett volna tárgyuk. A szerelmes diák és a mulatozó színész mögött mindig ott látom a magyart, a ki még nem ismeri magát. Azonban hazája fiai már az első pillanatban ráismertek. Szelleme, lelkesedése, harcziassága, a vándorló dalnok mozgékonysága, ki mindig kész nyeregbe ülni és vágtatni, — ez volt meglepő a csárdák e dalnokában . . . Magyarország jól teszi, ha békés úton is öregbíti nemzeti érdemeit. Ezen érdemek leg- szebbike kétségtelenül azon szellemi megújúlás, mely a múlt ötven év alatt nála nemzeti irodalmat teremtett. Ezen irodalom legtökéletesebb képviselője Petőfi Sándor ... A XIX. század ihletett mesterei közt hely illeti meg őt, mert az érzelmek, melyeket dicsőít, minden nemzettel közösek ; de különösen Magyarországra tette meg sikeres hatását és itt lön örökre emlékezetessé. Neve örökre be van írva egy nemes korszak történetébe. Munkái koronáját tették fel az irodalmi újjászületésnek, melyre hazája legjobb szellemei munkáltak közre, ki saját műveivel, ki részvételével és buzdításával. Mellette s mintegy saját szavai lehelletére más írók is támadának . . . Petőfi nem elszigetelt tünemény. » * Gbimm Heemann ezekben nyilvánította Petőfiről alkotott véleményét: «Ha a romantikára gondolok, mely évszázadunk elején uralkodott: a mai kor virágzó termőföldnek tetszik sírkövekkel telt csöndes kertekkel szemben. Lenau, Uhland, Bückert, Platen és Heine is oly sűrűn bevirágozták e temető kerteket, hogy mintegy élni kezdettek. De bár a holtakat beszédre, sőt dalra keltették, e hangok mindig mintha sírokból zendültek volna s még a jelen is mintha leszállt volna, hogy a mélységből szóljon hozzánk. Ez a világnézet iszonyúan nyomasztó volt s csak a jelenkor szabadított meg bennünket tőle. A mai emberöltő leküzdhetetlen vágytól van eltelve, hogy történeti tekintetben feltétlenül szabadnak érezzük magunkat. Platen nagyon is előkelő, sem hogy egészen szabad lett volna, Heine nem volt szabad, mert rejtett önmegvetéssel párosúlt fenhéjázás volt benne; Byron, Lenau, Uhland, Bückert nem bírják leplezni a nyomasztó rezignácziót: halkan csördűl a bilincs, melyet mindenikre sorsa vetett s bele csendül verseikbe. Leikök fensége nem tudta őket e békókból kioldozni. Szinte őrjöngő kísérleteket tesznek a ma élők, hogy e rabságból kimeneküljenek. Petőfi költeményeiben csendül meg először az új idők dala. Ő, mint egykor Goethe, egyebet semmit nem akar, csak kifejezni magát. A mennyire a fordításokból ítélhetek, a többi magyar költők távolról sem érik utói. A híres lengyelek, oroszok, francziák is csak hisztorikusok Petőfihez képest. Ok nemcsak maguknak költenek legelső sorban. Nyíltan, vagy titokban elismerő ítéletre vágynak. Önérzettel eltelve állnak bámulóik közepett. Milyen
