Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz

198

nál van. Lehető legnagyob kényszeredéssel emelkedett fel, miközben kiáltá :

— Ah, itt van kegyed. Ismerje el pontosságunkat, kedves marquisné. Részemről elmulasztok most ön miatt három légyottot. Ma lovassági gyakorlat is van, hová kegyedet elvezethetném :

— Ezer köszönet, nem tudom, elmehetek-e.

— Miért nem? Önnek jönie kell. Lássa, marquisné, a szerződés dolgát elvégezzük egy pillanat alatt.

— Várom Durocher urat.

— Itt van segédje, kivel jövetközben találkoztam. Hozza ön számára az okiratokat.

Solange asszonyság csak most vette észre az ajtóban álló ifjút, kinek vonásai ismerősnek tetszettek előtte. Az ifjú feketébe volt öltözve, mint minden jogtudós; hanem a marquisnét meglepte a bátor viselet és büszke bánat, mely minden vonásán tükröződött. Az ajtótól pár lépésnyire mozdulatlan állt, egyik kezét zsebében tartva, s midőn a marquisné feléje fordult, köszönt.

— Ön a szerződés vázlatát hozta? - kérdé Solange asszonyság.

Az ifjú felelet helyett átnyujtá a papírokat, melyeket kezében tartott. Vonásaiban oly fájdalmas kifejezés feküdt, hogy a marquisné egy pillanatig nem birta róla szemeit levonni.

Ez alatt a herczeg és a gróf egy ablakmélyedésbe visszavonultak. A marquisné átvevé a papírokat, s kitárta, hogy olvassa, de alig tekintett beléjük, rögtön megrendült. A fiatalember fölemelte fejét.

— Ez okmányokat nem Durocher úr irta ? — mondá a marquisné hevesen.

— Nem, én Írtam azokat az ö szavai után, válaszolt az ifjú.

— Ön?

— Igen, én, marquisné asszonyom.

— Mi az, marquisné? — kérdé a herczeg előlépve.

— Semmi, semmi, herczeg, szólt izgatott hangon a marqusné.

A herczeg tovább beszélgetett a gróffal. A marquisné leült. Ö az ifjú által oda nyújtott iratokban felismerte azon kezet, mely a leányának szólt levelet irta. Egyelőre megijedt; kétkedett is, de mégegyszer

megvizsgálta az Írást, tisztán látta, hogy nem csalódott. Azután az ifjúra nézett és gondolkodott, hol látta ő már ezen arczot. Eszébe jutott, hogy a „mennykereső nénék“ zárdájában találkozott vele, s rögtön átlátta, miképen ismerték és szerették meg egymást Jeanne-nal. Nem kérdezte magában, miképen győzhették le az akadályokat, melyek őket egymástól távoltartották, nem kérdezte, mikép tetszhetett meg ily szegény szegény Írnok leányának. Az időre hagyta, hogy majd derítse fel a körülményeket, lemondott minden hasztalan kifakadásról, nagyravágyó lelke csak az eszköz után kutatott, melylyel a veszélyt gyorsan el lehessen hárítani. Mindenesetre el kelle távolít- nia az ifjút, mert ennek bátor szenvedélye rendkívüli lépésekre határozhatnák el leányát. De hogyan tegye ezt ?

Tekintetét az okmányokra függesztve, gondolatokba mélyedt, rögtönzött ezer tervet, melyet megint mind elvetett. Ezalatt Jeromos egy kertre nyíló ablakhoz vonult, s a rácsba fogózva fíirkészöleg tekintett le a kertbe, mig a herczeg és a gróf néhány lépéssel odább beszélgettek, nem figyelve, hogy társalgásuk egészen hangossá vált.

A gróf erős felnevetése hirtelen meg- szakitá a marquisné feszült gondolkozását, s kényszerité öt is rájuk hallgatni.

— Ez úton tehát, kérdé Lanoy gróf, nem tudott meg az ezredes semmit?

— Ö csak akkor tért vissza, mikor neje már a beavatáson is túl volt, s most úgy élnek együtt, mint Philemon és Baucis. Egyébiránt, kedves gróf, ez mindig bizonyos eredményű módszer. Ha valamely férj nagyon szigorú, ha valamely hitelező valamely előkelő urat fölöttébb zsarnokúl üldöz, hamar egy lettre de cachet, ez segít mindenen! Ez a legjobb intézmény egy monarchiában, s én mindig tartok rendelkezésem alatt néhányat magam s barátaim számára. Mindig hordok burnótszelenczém mellett egy pamat ilyen kitöltetlen lettre de ca- chet-t. Annak erejénél fogva valamely terhes egyént az ember ö felsége költségén visszavonultságban élni kényszeríthet, s ha ön kíván kettőt vagy hármat . . .

— Szabad kérnem öntől csak egyetlen egyet, herczeg? — mondá hevesen a marquisné.