Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz

199

— Hogyan? Marquisné! Ön is?

— Egy kitöltetlen elfogatási parancs örök hálára kötelezne ön iránt.

— Ily csekélység! Részemről oly keveset csinálok ebből, mint egy csipetnyi bur- nótból. Íme , marqnisné — folytatta egy himzett tárczáből papírokat keresve elé, — fogja; de mindenekfölott : hallgatás!

A marquisné elvett egyet a papírokból, megköszönte és kiment.

Nemsokára szolga lépett be, s Bouvart Jeromosnak jelenté, hogy a marquisné be- szélni óhajt vele. Jeromos a könyvtárban találta öt, kezében egy levéllel.

— Ön bírja Durocber úr bizalmát, megajándékozhatom az enyémmel is?

Jeromos meghajtá magát.

— Önnek azonnal Párisba kell utaznia.

Jeromos elcsodálkozott.

— Durocher urat értesítem. Vigye e levelet, s várja meg a választ, mert az meggátolhatja a szerződés aláírását.

— Rögtön indulok, — mondá az ifjú hévvel.

— Mindenekfölott, senkinek se szóljon e megbízásról.

— Esküszöm, hogy nem szólok.

— És ne késedelmezzen.

— E pillanatban indulok.

Jeromos köszönt, és távozott.

Solange asszonyság az ablakhoz lépett,

hogy lássa, merre megy. Látta, hogy a párisi országúton indult el. Örömsugár boritá a delnő arczát.

— Menj, mondá, nem félek tőled többé.

Azután visszatért a terembe, hol a herczeg és gróf várakoztak reá.

— Minden rendben van, szólt, s az utóbbinak átnyujtá a szerződést, még ma aláírja a marquis is.

IV.

Mialatt Jeanne szerelme ellen így minden összeesküdött, szerencsétlensége egy váratlan segélyt szerzett neki.

Azon félelem, hogy Solange asszonysággal találkozik , egyidőre visszatartóztatá atyja meglátogatásától; türelmetlensége

azonban végre minden egyebet legyőzött keblében, odasuhant a marquis ajtajához, s miután meggyőződött , hogy senki sincs nála, sietve benyitott hozzá.

Atyja izgatottan járt fel s alá a szobában, s összefüggetlen szavakat rebegett. Jeanne megpillantására felkiáltott , s eléje tárta kezeit.

— A levelet ! A levelet ! tördelte a marquis.

— Anyám olvasta?

— Igen, és magával vitte.

Ö i o

A leány fölsikoltott.

— - Nem én vagyok az oka, Jeanne, szólt kérlelőlég az öreg, s ölelésre tartotta karjait, — a marquisné zenésmiséröl beszélt nekem, és sétakoesizásról az erdőben; aztán megígérte, hogy visszaadja a levelet, s neked semmit se szabad megtudnod. Ah, Jeanne! Jeanne! Csak nem haragszol!?

Ez egy székre roskadt, és elfödte arczát kezeivel.

— Az Istenért, ne félj! kérte öt az öreg könyezve.

— Ah, édes atyám, én elvesztem!

— Elvesztél! — ismétlé Solange marquis ijedve, — mit, tartalmazott hát e levél. Jeanne! Ne légy oly levert, kérlek! De miért adtad át nekem, hogy viseljem gondját? Hisz nekem nincsen erőm, akaratom! . . . Te nem látad még az ö szigorú merev tekintetét! Ha ö ezzel rám néz, azt érzem, hogy fejem szédül és minden tagom remeg. Én rettegek tőle!

E szavak oly felindulással voltak mondva, hogy Jeanne mély fájdalma daczára , megilletödött általuk. Fájdalmas részvéttel fogta s csókolta meg atyja kezét. Ez elszoritá az öreg szivét, és vidámabb lett.

Te megbocsátsz nekem, Jeanne, ugyebár? — szólt megcsókolva leánya homlokát. — Ah, de légy nyugodt; elmúlik minden nem sokára, te megszűnsz rabszolganő lenni, s tehetsz mindent, mit akarsz.

— Én, atyám?

— Lanoy gróf neje léssz.

— Nem, soha!

(Folytatása következik.)