Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
21 1 — Atyád! — nyögé alig hallhatólag, de Ugrón felé intve, aztán barátja eddig tartott kezét egyetlen görcsös rángással ajkaihoz voná, — s megszűnt élni. A szomorúan pislogó mécs is e perczben aludt ki, s a vegyszürkület félhomálya terjengett a szobában. — Atyám! — zokogott a megrémült fiúcska. — Jerünk innen fiacskám — mond az öreg Ugrón pár ősz szakállára pergő könyüt letörülve, — atyád ezentúl én vagyok! . . . Igen jó atyát vesztettél, s igen roszat nyertél cserébe helyette! II. Nagy súly esett az öreg Ugrón István szivére, de ö nem az az ember volt, ki azt elviselni, sőt könnyiteni ne tudná. Az öreg Kálnoky Péter tisztességes eltemettetése után sebesen röpült a négy pej ló N.falva felé; s ha Ugrón István arczát megtekintjük olyasmit látunk, mi nyilván arra mutat, hogy az öreg ur szalmáját már rendén érzi. Csak néha-néha fészkelődött kényelmes ülésén, midőn a kis Sándorra tekintett, ki kinn ült a bakon egy kis hitvány dolmánykában, holott a havas eső szembecsapta s benn a kocsi két ablakában elég ülés lett volna. Az alig tiz éves fiúcska ott didergett s vállát összehúzva kezecskéit a dolmányka zsebeibe rejté. Ugrón István százszor kapta le szemeit róla erővel, mégis vissza kellett tekintenie; gyakran már ajkain lebegett a szó, hogy a fiút beszólitsa, — de újra leküzdé magát s fejét félre fordította, hogy ne kelljen oda néznie. Az öreg urnák melege lett a nehéz székely zekében; s nagyot fútt, midőn végre N.-falva tornya föltűnt. A kis Sándor arcza kék volt s fogai csak úgy vaczogtak a kemény hideg miatt. — Sándor! Ugorj le és nyisd ki a kaput! — kiáltá, midőn végre a galambdu- czos kapu elébe ért a szekér. — Majd leszállók én nagy uram! — mondja Miska kocsis — hisz ez a szegény gyermek csonttá van fagyva. — Ne okoskodjál! Sándor! Nem hallád mit parancsoltam. Sándorka szuszogva engedelmeskedék. Alig értek haza, az öreg ur mindjárt a rendezgetéshez fogott. Akkoriban fiuk közöl csak a szerencsétlen Béldy Pálnak egy fia; a leányok közöl pedig csak az egy Esztike volt otthon Kálnoky Imre 7—8 éves leánykája; volt szoba elég. Azért bár úgy vala határozva, hogy Sándorka csak pár napot mulat, az öreg ur jónak látta neki e lakást egyszer mindenkorra kimutatni. Az öreg ur gyámleányai mellett egyik igen szegény de ép oly derék húgát tartá; a fiuk felett, ha azok iskolákról haza tértek, saját maga őrködött. Fiuk, leányok egy épületben voltak, de még a folyosó is el volt választva, a metyen játszani szoktak, s ha megtörtént, hogy az öreg ur mindkét félt a nagy ebédlőbe, vagy nyári időben a kertbe parancsolá, akkor maga is személyesen köz- tűk volt. Most, midőn mindhármukat maga elébe parancsolá, Esztike és Sándorhoz, a következő szavakat intézé : , — Esztike és Sándorka! Előre megmondom nektek gyermekek, soha sem szabad együtt játszódnotok, sem egymással szólnotok. Sándor játszhatik, ha kell Béldyvel, azonban azt mindig urfinak fogja hivni, — és Esztike szintén ö vele, de egymással soha! Most menjetek. A két kis gyermek megállt egymással szemben, s Esztike kendője szegletét rágva, Sándorka kalpagját morzsolva, hosszasan nézték egymást, el nem gondolhatva, hogy miért kell nekiek ily ellenséges indulattal viselkedniök egymás iránt. S ki hinné, — de ilyen a gyermeki természet — mindketten haraggal néztek a kis Béldyre, szenttül hivén, hogy ez az oka, a miért egymástól el kell választatniok. Az öreg ur látta, hogy sehogysem megy a mulatság s ez nagyon jól esett neki. Nemsokára engedélyt adott, hogy kiki szobájába mehessen. Esztikének a fiuk melletti legvégső szoba jutott , mely azon időkhöz mérve pompásan volt bútorozva s minden kényelemmel ellátva. E szoba ajtaján túl a torná- czon rögtön az elválasztó vasrácsolat következett, s az azon túl következő ajtó SánU ___fcia«__ *
