Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
22 dorka szobájába nyílt, melyben a kis fiú csak magára hált és lakott; e szerint Esztike szobájától csak egy vékony deszkafal vá- lasztá el; mert az öreg ur kénytelen vala, az egykor nagy mérvben épített palota termeit, védenczei számára épített kisebb szobákra szakgatni. Esztike alig várta, hogy öt is szobájába bocsássák; s hogy Zsuzsánna néni magára hagyja. O már jól tudta, hogy Sándorkának azt a szobát adják, mely ezelőtt Béldy István-é volt, s azt is, hogy a falon van egy kis titkos nyílás, melyet egyik leánytársnöjével fedeztek föl s mely nem volt egyéb, mint a fenyőfa deszkák egyikének, melyekből a fal építve vala, egy göböcskéje, melyet észrevétlenül kivenni és újra betenni lehetett. Esztike tehát alig várhatta, hogy ezt a kis rejteknyilást használhassa, meglátni azt, kit neki kerülnie kell s kivel még szólnia sem szabad. De mily nagy volt bámulása, midőn az elébb csinosan butorzott szobát most teljesen kiürítve találta. Béldy ottléte idejében csinosan vala az bútorozva; most pedig nem volt benne egyéb, egy kemény fenyöasztalnál és széknél s egyik szögletben a földön egy szalmazsáknál, melyre leheveredve Sándorka épen keservesen sirt. Esztike sokáig nézte a szegény fiút, s ha a kis lyukon ez lehetséges, legalább egy párnácskát már is átdugott volna. Még nagyobb volt meglepetése, midőn látta, hogy estve a vacsoránál a kis Kálnoky nincs jelen; tehát az ö rokona —mint hitte — a cselédekkel eszik ... A kis leányt ez any- nyira meghatotta, hogy az étel sehogysem Ízlett neki s a jó izüen falatozó kis Béldyt valóságos gyűlölettel nézte. Valami apró süteményféléből el is tett, hogy majd abból Sándorkának szegénynek átduggat, — hiszen ezt úgy sem tiltá meg senki. Sándor azonban nem evett a cselédekkel; egy kis darabka hideg sültet, kenyeret és vizet saját szobájába küldetett az öreg ixr neki. Pityergve költé el a kis fiú a szokatlan magános estebédet s elkeseredve települt ismét barátságtalan fekhelyére .... Sokáig érzékenykedett, mig ez érzékenység is azon végződött, a min sok más érzékenység szokott végződni a világon t. i. el- alváson. Álmában pedig folyvást kürtös fánkok, kalácsok, mindenféle sütemények és pecsenyék lebegtek előtte, — mig végre azt ál- inodá, hogy valami ilyes az orrára esett és — föl serkent. S ime a kürtös fánk csakugyan ott volt, orra előtt! . . Elébb álomnak hitte, de miután megkóstolta s a czukros mandula izét nyilván érezte rajta, semmi kétsége nem volt, hogy ezt valami jóltevő angyal adományozta neki, kiről az öreg Julcsa, egykori dajkája, annyi sok szépet regélt vala. Ekkor aztán már nem volt más kérdés mint az ut, melyen az áldás hullott s ime az is nem sokára föltűnt, még pedig annyival könnyebben, mivel Esztike szobája világítva volt; Sándorkáé pedig egészen sötét vala. Sándorka is oda ütötte a fejét, határozottan azon szándékkal, hogy megnézze, minő tündér működik azon a kis lyukon át; szerencsétlenségre azonban Esztike épen azon pillanatban kukkantott ki sigyszemeik találkoztak egymással. Mind a ketten visszaszöktek, mint a tetten kapott bűnös; Esztike ezenfölül még Zsuzsánna lépteit is hallá s rajta volt, hogy a dugont bedugja, nehogy a csin fölfedeztessék. Sándorka is megszeppent; de miként nem, a mint magát újra kemény fekhelyére vetette, úgy tetszett neki, mintha nem volna egyedül; a mint hogy kis rokonától nem is választottad egyéb egyetlen vékony deszkaszálnál . . . Ezen jámbor és boldogító hitben még inkább megerösödék az által, hogy Esztikének minden szava áthallatszott s midőn ez ágyában feltérdelve estimáját mondá, Sándorka is fölkelt s igen jól esett neki, hogy azt Esztikének maga is utána mondhatja. És pedig utána mondta, még pedig oly áhítattal, hogy a hol Esztike ezt mondá „adj a te szolgáló leányodnak csendes nyugodalmat“, — Sándorka még ezt is szóról szóra ismételé. Az öreg Ugrón István pedig vette az ö gyertyáját, hogy gyermekeit szokás szerint
