Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
20 érezte az élvezetek legnagyobbját és ne mesbjét. I. Alig jött azonban az öreg ur valaha nagyobb zavarba, mint midőn egy késő éjszakán a szomszéd faluban haldokló Kálnoky Péter hivatá. Kálnoky Péter az öreg urnák hajdan tanulótársa, később harczi pajtása vala; a két család között némi rokoni kötelék is létezett : azért késedelemről , vonogatózásról szó sem lehetett, bár félt, hogy itt olyasmi fog bekövetkezni, mitől régidö óta tartott, s melyet elvégre csakugyan ki nem kerülhetett. A haldoklót még életben találta. Ez boldogságtól remegő kezekkel szoritá meg az öreg ur kezét s töredezett hangon hagya- kozék neki. — Egyetlen barátom! Azt látod, hogy én a földdel leszámoltam s néhány perez múlva az Örök-biró trónja előtt állok. . . . Egyetlen élő lény van kívüled, ki szivemet e földhöz köté : Sándor fiam. — Tudom; derék jó kis fiú — bizonyitá az öreg ur. Kálnoky Péter szemében talán életében az utolsó könycsepp ragyogott. — Ugy-e? Ugy-e? Én is úgy hiszem ezt; s ezért sajnálom öt. Tejól tudod barátom, hogy én neki mitsem hagyhatok, — mindenem Kálnoky Imre örökösei-é, ki engem hajdan a tatár-fogságból kiszabadított, s én csak hálával említhetem öt, ki engem gyermeke és saját maga megrövidítésével birtokaimban életem hosszáig meghagyott. Neki magának nélkülözést kelle e miatt tűrnie. — Mindezt igen jól tudom, — magam vagyok a kis Eszter gyámja. — A mint meghaltam — folytatja érzelemtől és a közelgő halálgyengitö erejétől tölt hangon az öreg Péter ur —■ Sándor fiam koldus, — nincsen semmie; neked magadnak kötelességed őt e házból, ősei lakából is kilöketni s a másik Kálnoki-ág részére mindent lefoglalnod. — Fájdalom, — ez úgy van. — Benned van egyetlen reményem, az Istenen kívül, — ti ketten fogjátok az árvának pártját fogni. — Péter! . . Hová gondolsz? — Ne érts félre. Ez óra halálom órája s nem képzelheted, hogy most igaztalanságra tudnálak kérni . . . Ö megbizott benned, — én is megbízom s rajtad kívül kiben sem tudnék megbízni. . . Fiam ez ideig sorsáról mitsem tud; kényesen sem volt nevelve : atyai szeretetem azonban még sem engedi úgy viselkedni irányában, mint a kinek öröksége vándortáska és koldusbot ........ T e neveld öt úgy! — Hogy kívánhatod ezt legjobb barátodtól? — vág közbe az öreg indulattól remegő hangon. — Csakis attól kívánhatom! — kiált a beteg s végeröködéssel száraz fekete kezeit kinyújtva, megragadá barátja kezét, miközben üvegesedni kezdő szemeit fátyolozott, esdö tekintettel szögezte reá. István! . . . Nem szabad e kérést megtagadnod! — De a törvény ellene mond. Miként lehessek én két ellen-fél gyámja? — Kálnoky Imre téged teljesen fölhatalmazott gyermeke sorsára nézve; tekintsd ama levelet az asztalon, — én ugyanazt teszem. . . Te, egyedül te képes vagy egy személyben két ember lenni. . . S az én gyermekemet úgy szeretni, mint én, az övét úgy miként ö szereié. Nem Eszter megrövidité- sére, csak egyetlen egyre kell gondolnod : Sándor fiamat neveld úgy, hogy ha szükségét érzi az egykorihoz hasonló birtokot szerezni képes legyen; — vagy úgy, hogy a gazdagságnak szükségét ne érezze. Te, egyedül, te képes vagy ezt megtenni. Én kérlek, barátod s kérésemben semmi jogtalan nincs! Ugrón István bácsiról hullott a verejték a küzdelem miatt. Nem látott utat, melyen sok tapasztalása daczára is eligazodni tudjon; s szerencsétlen haldokló barátja kérését mégis teljesitnie kelle. — Legyen! — mond végtére — megteszem, mit lelkismeretem enged, s mi erőmtől kitelik. Ha élek, fiadból még embert csinálok! A haldokló arczán öröm mosoly vonult át. — Fiamat! — nyögé alig hallhatólag. A kis Sándorbehivaték s zokogvaborult atyja hidegülő kezeire. A haldokló Kálnoky Péter pedig még egy szerető tekintetet vetett fiára, egy há lásat Ugrón Istvánra.
