Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
KÓRHÁZI JELENET. 263 latait akarta elnyomni, — beszéde hangosságával, szívének félelmes, lázas dobogását túlkiáltani. Csak szavainak nem hivé azt, mit előbb kimondani irtózott: szíve szüntelen azt érezteté vele, hogy fia már meghalt. Pedig ő inkább akará fiát itt, vagy akárhol a legmélyebb nyomorban találni, mintsem annak halálát tudni; mert bárhol, bármily körülményekben, még mindig remélhetett volna : egyedül csak a halál lehetett képes kiölni, megsemmisíteni minden reményét. Csak egyszer lássa öt, anyai szeretete azt hiteié el vele, hogy ha az életnek csak egy szikrájával találja is őt fel: ő, anyai szeretetével, ápolásával, e szikrát képes lesz fölgyújtani s öt visszaadni az életnek. Azon szent meggyőződéssel ápolandja őt, mely azt hiteti el az anyával, hogy gyermeke élni fog, hogy az nem veszhet el karjai között, hogy lelke legszentebb imádságával, szíve legforróbb vérével fogja őt visszahozni az életnek. Ilyen az anya! És hosszú, álmatlanúl átvirrasztott éjek után, ámbár halálfáradtan, de mégis megnyugodva, édes mosolylyal tekint beteg fiára, mert azt hiszi, hogy mindazon erő, mit annak ápolásában elvesztett, mindazon vér, mit vampyrként az örökös gond, aggál}' saját szívéből ki- szítt, az mind fiának testét foglalja el, s annak egészségét fogja helyreállítani. Ezen vakhittől nem fosztja meg az igazi anyát semmi; mikor gyermekének utolsó pillanata alszik el, mikor maga előtt látja a haláltól megmerevült tagokat, még akkor is remél, remél mindaddig, mígnem átvirrasztja holt gyermeke mellett a hosszú, örökhosszú éjszakát, azon utolsó éjszakát, melyet az a föld fölött s anyja őrködő tekintete alatt tölt, mikor koporsóba teszik s meggyújtják mellette a gyertyákat, melyek lobogó fényénél egész hosszú éjen át vizsgálja az anya gyermeke arczát: nem nyitja-e föl még egyszer szemeit, nem ébred-e föl még egyszer benne az élet ? és a meghidegült, kinyugodt szív nem melegszik-e föl, s nem kezdi-e újra verését ?.. . De ... de .. . mind hiába! A gyertyák fénye elhalványul, az emberek összegyűlnek, a koporsó födelét leszögezik, a koporsót kiviszik s leeresztik a hideg földbe. — Anyja meleg kebeléről, a hideg, sötét földbe! Csak ekkor eszmél föl, csak ekkor látja, hogy elvesztette gyermekét, hogy minden ápolása, hogy minden szeretete hasztalan volt s nem menté meg azt a haláltól. — Nem, nem! — szólt újra a nő, mintegy szemrehányólag magához, mintha olyat akart volna előbb kimondani, minek lehetőségét csak pillanatra sem hiheti el, — ugyan hogy is lehettem oly gyönge, csak távolról is arra gondolni! Hiszen ő olyan egészséges, olyan fiatal volt, őt nem győzhette úgy le a betegség. Hiszen vannak példák rá, hogy a leggyengébb emberek is a legnagyobb sebekből kigyógyultak, miért veszett volna épen ő el! Itt lesz ő, csak roszszul kerestem; szemeim a sok sírástól oly gyöngék, fejem oly kábult! Jöjjön, jöjjön, uram, — szólt sebesen, — ma megtalálom őt, igen, ma bizonyosan. Bármily elszántnak látszott is e szegény nő, szavaiból ítélve, beesett, halo- vány arcza, ingadozó léptei eléggé ta- nusíták szenvedéseit és gyaníttaták az iszonyú erőmegfeszítést, melyet fölhasznált, hogy föltarthassa magát. Remegve lépett az első ágyhoz és gyenge, reszkető hangon kérdé a benne fekvő betegtől: nem hallotta-e, hogy e szobába, vagy e házba X. X. nevű fiatal embert hoztak volna ? A megszólított a nő felé fordítá fejét s az borzadva látá az előtte fekvőnek meredt, megüvegesedett szemeit, ki, úgy látszott, nem érté a hozzá intézett szavakat. A nő, iszonyát legyőzve, ismédé előbbi kérdését, mire a fölvigyázó oda lépvén, boszankodva mutatott rá s mondá a nőnek: — Hagyja el, asszonyom, hiszen ez az istenadta sem nem ért, sem nem hall. Akárhányszor kérdem tőle, mi baja, sohasem felel; csak úgy bámul rám, ni, mint most. Pedig a néma gyermeknek az anyja sem érti szavát. Itt van ez
