Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz

SZENDREY JULIA.

a másik, ez meg mindig beszél, rimán- kodik; az ördög sem győzne eleget tenni neki, annyi a kívánsága, mintha bársonyban nőtt volna fel.

A nő oda fordult a másik ágyhoz és meghatva tekintett a szegény betegre, kire őt a fölvigyázó figyelmezteté. Egy egészen ifjú, hófehérségű arczot látott maga előtt. Alig lépett az ágyhoz, az ifjú fölnyitá nagy, kék szemeit és ri- mánkodva nyujtá karjait a nő felé.

Meghatva e kérő tekintet által, meleg részvéttel kérdé ez tőle:

— Mi kell, édes gyermekem, mit kíván ?

Az ifjú e szavakra hirtelen felült az ágyában és zavart tekintettel bámult a nőre.

— Gyermekednek szólítottál, hát te vagy anyám ? — édes anyám! — si- koltá a szegény fiú, kinek fejét meg- gyöngíté a betegség és lelki szenvedés. Ez anyai megszólítás a lázbeteg fogalmait még inkább összezavará s azt hivé: anyja áll előtte. Merően nézett rá s végre fölismerve az idegen arczot, fáradtan, kimerülve dőlt e kínos csalódás után vissza ágyába.

A nőnek nem volt ereje őt kérdezni fia felől, szíve úgy megtelt e jelenetre; eszébe jutott saját, édes fia, kit keresett s elfordított arczczal, görcsösen fogózva az ágyak szélébe, haladt tovább a harmadik ágyhoz.

Itt egy nagy, óriási alak feküdt. Ősz haja, hosszú, szürke szakálla kúszáltan borítá el arczát, melynek minden vonását kín és nyomor a legirtózatosabban eltorzítá. Annyira ki volt kelve képéből, hogy inkább hasonlított vadállathoz, mint emberi alakhoz. Éhez is intézé a nő kérdését fia felől, mire az aggastyán nyers, durva hangon felelt:

— Nem, asszonyom, nem hallottam felőle semmit. — Ingerülten tévé hozzá kis szünet után: — Nem is akarok tudni senkiről semmit. Mióta mind a négy fiamat előttem láttam elvérzeni, kik szebbek és derekabbak voltak, mint kiket ti selyemben szoktatok fölnevelni, kik oly épek voltak testben és lélekben, kik mind szemeim előtt estek el, azóta

264

nem gondolok senki fiával, azóta nem tudok senki gyermekéről semmit; mit bánom én, bármi lett is belőle! Vesz- szenek el mind, ha az enyémnek el kellett veszni! — mormogá, fogait csikorgatva az agg, s vadul forgó szemekkel tekint szét, mire a nő elrémülve fordult a negyedik ágyhoz. Itt az ágyról lecsüggő fejjel feküdt egy ifjú, lázasan lélegzett s oly mély, nehéz álomban feküdt, hogy a nő ijedve mutatá a fölvigyázónak.

— Istenem, nézze ön e szegény ifjút, talán meghal.

— Oh nem, — szólt a fölvigyázó,

— csak alszik az istenadta, mindig így alszik; aztán kiveti magát az ágyból, nem győzöm eleget igazgatni.

Ezzel odalépett hozzá és durva hangon kiáltott reá:

— Hallja! ne aludjék már olyan sokat, aztán majd egész éjjel kiabál megint, hogy nem tud tőle nyugodni senki is.

Ilyen s ehez hasonló biztatásokkal visszaigazítá az iíjút az ágyban, ki kábult egykedvűséggel hagyott magával tenni mindent; aztán egészen csonttá aszott karjait fölemelve, hosszú, száraz újjaival végigsimítá veritékes homlokát.

A nő, látva e szívrázó nyomort, reszketve nevezé meg fia nevét s kérdé a már egészen föleszmélt ifjútól: ha nem hallott-e valamit felőle ?

E hangra és a név kimondására ösz- szerázkódott a beteg, mintha villám futott volna rajta keresztül, aztán elfojtott, fájdalmas hangon mormogá magában :

— Oh istenem, istenem, nem ismer!

— Hangosabban beszéljen, barátom,

— kiáltott rá a fölvigyázó, — beszéljen fönhangon, ha azt akarja, hogy megértsék.

A betegnek arczát, mióta a nő szavait hallá, biborpirosság borítá el, szemeit lehúnyá, s egész testében reszketve, kissé hangosabban mondá:

— Nem, nem tudok senkit, kit így hínának.

A nő sóhajtva tovább folytatá lépéseit, de még nem ért a következő ágyhoz, a midőn egy irtózatos, kétségbe-