Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz

252 SZÉN DREY JULIA. mikor számtalan szerelmi kalandjairól beszélt, akkor eg}7 kicsit hitetlenül rázták meg fejüket, mintha azt lehetetlennek találnák, de ilyenkor meg a leányok hallgatták őt áhitattal és hittek minden szavának, mert magukról tudták, érez­ték, hogy Bandi szerelméért mindenüket feláldoznák, hogyha szerelmet kérne tőlük, egyik sem állhatna ellent, ha halált kellene is szenvednie érette. Senki sem érezte ezt annyira, senki sem figyelt úgy reá, mint Erzsi; kíván­csian nézte öt Jancsi, mintha azt sze­retné tőle kérdezni, hogyan volna ké­pes szeretni, hogyan tud még csak rá is pillantani egy ily kicsapongó, állha­tatlan, könnyelmű férfira. De Erzsi, leányok módjára, minél in­kább fájt neki Bandi számtalan szerelmi viszonyainak hallása, annál inkább he- vülve nézte őt, s végre minden óvako- dást feledve, egészen elmerült az ifjú ragyogó szemeinek és csattanó piros ajkainak látásába. — Biz úgy volt a, fiúk, — mondá Bandi egyik elbeszélésének folytán, — már nekem aztán nem kellett a szép Borcsa többé, nem szeretem soká az olyan leányokat, kik úgy utánunk vetik magokat. Csak addig telik kedvem benne, míg nekem kell utána járnom, meg míg másokkal kell érte megbir­kóznom, hogy magamnak megszerez­zem. De mikor már csak úgy áll mel­lettem, mint kinek se országa, se hazája, hogyha agyonütöm se kéri senki szá­mon tőlem, már akkor aztán nincsen kedvem hozzá, s a mint szerit tehetem, lerázom a nyakamról. — Elát Borcsából aztán mi lett, Bandi bácsi ? — kérdé egy a leányok közül, — beszélje el kelmed. — Szívesen, galambom. Hát biz az istenadta a vízbe ölte magát. Elmon­dom, hogy történt. De adjátok előbb ide azt a kulacsot leányok, hadd igyam az egészségtekre. Aztán meg, ha nem iszom, mindig úgy látom magam előtt Borcsát, mint mikor a vízből kifogták, pedig jobban szeretek úgy emlékezni rá, mikor még piros volt és vidám, mint ti mostan. Most is Erzsi nyujtá neki a kulacsot. De kezei reszkettek, mert a mit Bor­osáról beszélt Bandi, úgy fájt neki, mintha ő róla mondta volna. A szív­telen beszéd, mint az éles kés, úgy be­metszett szívébe. És mégis csak irigy­séggel és féltékenységgel gondolt Bor­osára, mert hiszen az is birta Bandi szerelmét s az is osztakozott azon bol­dogságban, melyet egyedül szeretett volna bírni örök időktől fogva, örök időkig. — Áldjon meg az isten, legszebb rózsája a világnak ! — szólt Bandi, visz- szaadva Erzsinek a kulacsot, miután jó hosszút ivott belőle, — ha a te kezed­ből kapnám a frissítőt, szép violaszálam, bátran beszélném el a Krisztus kín- szenvedését is. De hát hadd mondjam tovább a szép Borcsa történetét. Még mikor az én szeretőm volt, nagyon utána vetette magát a hadnagyom, mert annyi bizonyos, hogy nagyon szép leány volt, majd mint te, Erzsi húgom, ki szebb vagy annál a fényesen ragyogó csillagnál az ég legközepén. Hát mon­dom, nagyon beleszeretett a hadna­gyom Borcsába, de ez a leány meg úgy belém volt bolondulva, hogy miatta, akár maga a generális is kirukkolhatott, anélkül, hogy csak rá is vetette volna a szemét. Mikor én aztán megmondtam neki, hogy már nem szeretem és meg­köszöntem neki a hozzám való szíves­ségét, a gyűrűjét vissza akartam neki adni, olyan furcsán nézett rám és mondá, ha már eltaszítom őt magamtól, tartsam meg emlékül gyűrűjét, hagyjam he­lyébe nála az enyémet. Kérését szíve­sen megtettem. Aztán hitták magokhoz szállásra az asszonyok, mert szelíd, csen­des természetéért mind szerették őt, de ő ekkor makacsul visszataszított min­den szívességet; tovább egy hétnél mindig a szabad ég alatt bolyongott éjjel-nappal. Ekkor fölszólított a had­nagyom, legyek szószólója a leánynál, magához veszi, úgy gondját viseli, mintha felesége volna. Hajt tán még majd valamit az én szavamra, taná­csomra, gondolá a hadnagyom. Fel is kerestem Borcsát, de úgy megváltozott,

Next

/
Thumbnails
Contents