Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
A HUSZÁR BOSZÚJA. 253 alig ismertem meg. Előbb gömbölyű, piros arcza sápadt lett és megnyúlt. Pedig nem volt beteg, hát bizonyosan az éji levegőtől, meg, mert nem akart enni, és ő hozzá volt szokva a jó élethez, mert a tenyeremen hordtam, a míg szerettem. Mégis nem tudom, micsoda különös fájó érzés szorította össze látásánál a szívemet, úgy hogy, ha akkor épen az a kis Zsuzsi nem csapott volna fel hozzám, kinél szebb nótákat az egész táborban senki sem tudott danolni, bizony talán elütöttem volna Borcsát a hadnagyom kezéről még egyszer. De meg akkor a világért sem hagytam volna fel Zsuzsikával, hát csak elkezdtem neki beszélni a hadnagyom jó szándékáról iránta; mondtam neki, hogy külön szállása lesz, hogy külön kocsin járhat, hogy még szolgának is parancsolhat. Csak rázta a fejét mindezekre. Végre csak ennyit kérdezett: «Te akarod ezt, Bandi? A te kívánságod ez ?» — Az hát, galambom, mondtam neki; mindig jó voltál hozzám, szeretném, ha jó állapotban láthatnálak. Aztán meg nekem is jót tész vele, mert ha jó feleletet viszek a hadnagyomnak, majd csak rólam is jobban gondoskodik, így hát nemcsak a magad, hanem az én jóvoltomat is elősegíted. Ezt felelte aztán rá: «Jól van hát, Bandi. Segítsen meg az isten!» — Megmondhatom hát a hadnagyomnak, hogy többé nem utasítod őt vissza ? kérdém tőle. «Igen!» szólt Borcsa erős hangon s én siettem a hadnagyomhoz a jó felelettel. Egy óra múlva visszafordultam azon hely felé, hol Bor csávái beszéltem, és keservesen zokogva találtam ugyanazon helyen ülve. Nem vett észre, mert kötényébe takará fejét s én nem mertem háborgatni, mert gondoltam, hogy öregapja jutott eszébe, ki megátkozta szegényt, mikor velem eljött. Ezután mindig igen jól ment dolgom; a hadnagyom mindig kitüntetett. Borcsát többé nem láttam. Némelyek azt mondták, a hadnagy féltékenységből nem bocsátja ki a szobából, mások meg, hogy sőt ellenkezőleg az kéri őt, hogy romlott egészsége helyrehozására járjon ki a szabadba, de ő daczára ennek naphosszat a szobában ül, némán, szó- talanúl. Én nem hihettem, hogy szerencsétlennek érzi magát, mert sírni soha senki nem látta; nem is lett volna oka rá, mert a hadnagy igen jól bánt vele. Mikor félév előtt ide a Tisza mellé jöttünk, egy reggel avval a hírrel jön egyik pajtásom, hogy a halászok egy holttestet fogtak ki a Tiszából, mit a Borosáénak mondanak. Mindjárt oda futottam, hol az összesereglett nép között feküdt. Pár óra előtt ugorhatott csak a vízbe, mert még igen szép volt, köny- nyen ráismerhettem Borosára. De egészen el volt száradva, pedig azelőtt olyan szép gömbölyű volt, csupa élet, egészség. Tudja isten, mi vihette rá, erre a. cselekedetre. Ettől fogva nem jöhettem ki a hadnagyommal, üldözni kezdett, mert azt mondta, hogy én miattam halt meg a szeretője, ki még akkor is csak mindig engemet szeretett. Azt is beszélte egyszer borozás közt, hogy Borcsa álmában sokszor kiáltotta az én nevemet. Isten nyugasztalja meg szegényt! Tudtommal so’se vétettem ellene. Mikor már tovább egyáltalában nem férhettem meg a hadnagyommal, odahagytam biz én, és már most közietek, czim- borák, vígabban vagyok, mint valaha azelőtt életemben. — Bizony jól tette azt, hogy ide jött, Bandi bácsi, — mondá egyik csinos leányka, — csak aztán itt is olyan szerencsétlenné ne tegyen valakit, mint szegény Borcsát, mert kelmédért ölte el ám ö magát, mert elhagyta, — tévé hozzá részvéttel. — Ugyan ne beszélj, rózsám, már honnét mondhatod úgy azt, mintha csak könyvből olvasnád. Én is gondoltam néha, az igaz.., ejh de mit ér azon, a mi elmúlt, törni a fejemet, mikor jobb, ha arról gondolkodom, miképen tölthetem legjobban a jövő órát, hogy ha az lenne is az utolsó, legalább meg
